Betegséggel küzdő, kamaszos, világ felé nyitó.

Catherine pár éve még jól érezte magát a bőrében. Stabil baráti köre volt, és a lányokkal együtt járt balettre, amit imádott. Ám sorra jöttek a bajok: szeretett nagyanyja meghalt, és Cath volt mellette a végső percekben. Kiderült, hogy bipoláris, és amikor a Semmi elragadja, nem hagy a személyiségéből semmit. A barátok elhagyták, a táncot is félbe hagyta. Már olvasni sem mer, nehogy egy történet a Semmi felé lökje. A gyógyszereit gyűjti össze, hogy majd távozhasson, mielőtt megint elkapná a roham. Előtte pár dolgot még szeretne megtenni – a szüzességét elveszteni, többek között. Az új pszichológusa igyekszik helyre tenni az én-képét és váratlanul új emberek is az életébe lépnek. Kristal, aki evészavarral küzdött és megérti őt. Egy fiú, aki több lehetne, mint egy barát. Megérné élni értük?

Ilyen egy ifjúsági regény, ami közvetít is valamit, szórakoztat is, de többet is ad egy jó történetnél. Megrázó, szomorú, szívmelengető, röviden: jó.

Egy olyan betegség van a középpontjában, amiről szerintem kevesen tudnak többet. A bipoláris zavar. A kötet egyrészt érzékenyítés is, mert sok mindent meg lehet tudni erről a kórról. Miért alakulhat ki? Mit szed, aki szenved benne? Milyen életminőség lehetséges mellette, milyenek a tünetek? Megmutatja, hogy ez nem halálos ítélet és a bipolárisok nem őrültek, csak van egy betegségük, amire oda kell figyelniük és kordában tartani.
Tágítja a nézőpontot, és elfogadóbbá tesz azzal, hogy megismertet vele.

Ugyanakkor érzelmi oldalról megfogott kamasztörténet is. Catherine bipoláris, és ez meghatározza, hogyan látja magát és a környezetét. Összetett személyiség, és nem csak ezért. Megvannak a maga traumái és küzdelmei. Együtt tudtam érezni vele, ha néha kedvem is lett volna megrázni. Abban nagyon tipikusan kamasz, hogy a világa köré összpontosul. Kristal egyszer remekül meg is fogalmazza, bár ezt nem csak a betegségnek tudom be. Szerintem emberi, hogy a magunk baját érezzük a legnagyobbnak és magunkból kiindulva viszonyulunk a környezetünkhöz. Cath is ilyen, és ha néha brutális is, hogy mennyire vak mások dolgaira, érthető is.

Nagyon életigenlő könyv. Ahogy Cath nyitni kezd a világ felé, sorra érik a pozitív élmények. Olvasóként is jó belemerülni, hogy mennyi mindennek lehet örülni, és mi minden vár minket. Nem kell nagy dolgokra sem gondolni, mindössze az, hogy vannak pozitív meglepetések, emberek, akiken jó értelemben lepődhetünk meg.

Szerettem, hogy igazság szerint hétköznapi, teljesen elképzelhető történet hoz – nem rohan, nem sűrű, mégis lekötött végig. Olyan feszültség van a hősnőben, hogy az érzelmi útja is kalandként olvasható, és egy randi vagy egy baráti kinyújtott kéz is tudott olyan izgalmas lenni, mint másban egy zombihorda támadása.
Széles a tabló: a szülő-gyerek kapcsolat, a barátság, a szerelem és a beteg-orvos kapcsolat is megkapja a maga színeit. Változatos ezekkel a történet.

Kedveltem a szereplőket és Fortunati mélyítgeti a mellékszereplőket is, nem éri be csak Cath árnyalataival. Attól is élt ennyire ez a regény, mert több szereplővel, színesen van megtöltve, Cath nincs 2-3 ember közé beszorítva. (Sok történetben pont azt nem bírom, hogy csak 2-3 szereplősek. Ez nem olyan.)

Végig jó húzása van a történetnek, több okból is. Érdekelt, mi lesz a lánnyal és a köré csoportosuló szerepkörrel. Ahogy birkózik a betegségével, az a személyes és olvasót megszólító hang, az is vitt előre benne.

Van benne dráma, van benne humor. Jól sikerült történet, amiről érdemben beszélni is lehet olvasás után. Ilyesmit érdemes lenne kamaszként is kézbe venni.

Fortunati: Semmi súlya – Mint kamaszos fájdalmas: 95% érzékenyít, nagyon emberi és nem csak kamaszregény.

Szubjektíven: 85% bár nem értettem a hősnővel mindig együtt, a történet beszippantott.