Fülszöveg: 

A való világban Eliza Mirk félénk, fura lány, akinek nincsenek barátai. Online viszont ő a rendkívüli népszerűségnek örvendő webcomic, a Szörnyek Tengere alkotója, LadyConstellation álnéven. Eliza el sem tudja képzelni, hogy az offline élet is lehet olyan izgalmas, mint az online, és esze ágában sincs kipróbálni.

Egyik nap az iskolájába új fiú érkezik. Wallace Warland kezdetben nem árulja el, hogy ő a Szörnyek Tengere leghíresebb fanfictionírója, Elizát pedig egyszerű rajongónak hiszi.
Ahogy a fiúnak egyre jobban sikerül lebontania a lány páncélját, Eliza kezdi úgy érezni, hogy a valóságnak is érdemes esélyt adni.

Ám amikor egy véletlen folytán a titka kitudódik, hirtelen darabokra kezd hullani mindaz, amit felépített – a története, a Wallace-hoz fűződő kapcsolata, még az egészsége is.

Szerintem: 

Meglepett, mennyire meg tudott

fogni ez a regény. Ifjúsági, van benne szerelmi szál is, de ez nem egy románc. Ebben volt tartalom és érzelem is, és a szerelem inkább csak mellékhang benne.

Nekem ez sokkal inkább arról szólt, ahogy egy nagyon – mert Eliza tényleg nagyon az, szinte extrém módon – introvertált lány nyitni kezd a világ felé, és megtalálja benne a helyét. Át tudtam érezni a küszködését, hogy kommunikáljon a többiekkel, és ahogy a szülei nem értették meg. Ki van sarkítva a történetben, de nagyon is kamasztémának érzem, ahogy küzdenek a maguk szférájáért, a saját dolgaikért és hogy fogadják el őket olyannak, amilyenek.
Pluszt ad hozzá, hogy igazából senki nem akar rosszat. A szülei szeretik a lányt, támogatni akarják, csak annyira más világ az övék, mint a lányuké, hogy egyszerűen nincs olyan kommunikációs csatornájuk vagy témájuk, ami közös lenne. Nagyon bírtam Eliza ikeröccseit is, akik sokkal inkább megtalálják a hangot a szülőkkel, Eliza sokáig nem tud mit kezdeni velük, aztán a végére kiderül, hogy Church és Sully mennyire jó testvérek, hogy miként tartották tiszteletben Eliza határait. A végén ki is állnak érte a szüleikkel szemben, és nagyon jó testvérnek bizonyulnak. Egyszerűen szerettem jó emberekről olvasni, akiknek nem kell egyformának lenniük, attól még lehetnek család és szerethetik egymást.

Helyes volt Wallace és Eliza barátságának, majd szerelmének története is. Zappia adott nekik időt, és mire félve eljutnak egy csókig, el is tudtam hinni, hogy a barátságuk kezd elmélyülni és tényleg jelentenek egymásnak valamit.
Wallace különben jól passzol a lányhoz, és nem csak a Szörnyek Tengere rajongása miatt. Ő az, akivel megvan a közös pontjuk, megértik egymást, mindketten művészek. Ugyanakkor Wallace egy nyitottabb, népszerűbb személyiség, aki képes Elizát kihúzni a komfortzónájából. Szerintem a lány jobb a fiú mellett, mint magában, és ez sokat ér.

Szerettem a kötet humorát és érzékenységét. Át tudja éltetni Eliza belső gyötrődéseit, a törékenységét és a döntéseit. A törékeny és a sérülékeny különben is jól jellemzi a kötetet, gyakran kaptam azon magam, hogy drukkolok, nehogy valami érje a szereplőket, ami meg- és összetöri őket. De közben meg vannak mosolygós, helyes részek is benne. Az egyik kedvencemben a keresztneveiken humorizálnak, és Wallace megjegyzi, ő nem tudja, honnan az övé. Nekem egyből beugrott, az apja biztos bírta Mel Gibson A rettenthetetlen című filmjét… Cseppet sem szomorú, ha nem is komédia. Van benne ez is, az is, és nem tudnék egyértelműen egy jelzőt rátenni. Ezt szintén szerettem benne.

Fontos témája az alkotás is. Wallace ír, Eliza rajzol. Szó van ihletről, blokkokról, és ügyesen húz párhuzamot azzal a képregénnyel és rajzolójával, akit Eliza szeretett, és aki valamilyen szinten meg is ihlette. Jó gondolatok vannak benne arról, hogy mivel tartozik egy szerző a rajongóinak. Vagy sem.
De maga a Szörnyek Tengere is ott van a lapokon. Illusztrált a kötet, és beszélgetnek szereplőkről, cselekményről. Azt még plusz poénnak is éreztem, hogy miután van egy hosszas beszélgetés arról, hogy miért jó vagy sem, hogy Eliza korábbi kedvence befejezetlen maradt, nem derül ki, hogy a Szörnyek Tengerében mi lesz a szereplők sorsa. Eliza megrajzolja, kikerül, és a reakciók is bekerültek a könyvbe - meglepő, mindenki odáig van érte -, de konkrétan a cselekmény nincs benne. Kicsit talán eszembe is jutott Rowell és Simon Snow, de azért Zappia annyira nem írta bele a Szörnyeket a regényébe, mint Rowell Simont a Fangirl-be.

Szerettem a borítót, az élfestést, de fontosabb, hogy ez belül is kifejezetten tartalmas regény volt. Nem az a tucat ifjúsági, amiben a pár összejön és annyi.

Idézet: 

Mi értelme az életnek, ha nem csinálhatod azt, ami boldoggá tesz? Mi a jó a karrierben és a pénzben, ha közben minden egyes nap gyűlölöd magad?