Háborút túlélő, családba kapaszkodó, zenés.

A Szpilman zenész család volt. A három gyerekből kettő ezzel foglalkozott, a lány választotta egyedül a jogot a hangszerek helyett. Wladyslaw tehetséges zongorista volt, aki a Rádióban volt állandó zongorista. Koncerteket adott, vagy éppen a kísérő zenét szolgáltatta. Ő sem, a család sem, a lengyelek sem voltak felkészülve arra, hogy a németek megindulnak és elfoglalják Lengyelországot. Krakkó is az övék lett, és a család abban reménykedett, hogy ugyanerre nem lesznek képesek Franciaország ellen – tragédia is volt, amikor megjöttek a hírek: Párizs elesett. Zsidó családként egyre több atrocitást kellett elviselniük, és fokozatosan vettek el tőlük mindent. A munkahelyük, a ruhájukra varrt csillaggal megjelölték őket, ahogy azzal is, hogy hajlonganiuk kellett minden német előtt. Majd jött a gettó, ahol sokkal többen kellett, hogy éljenek, mint ahány ember befogadására alkalmas volt a terület. Kényszermunka, állandó rettegés várt rájuk, de még így sem voltak képesek elhinni, hogy ennél rosszabb is jöhet. Míg el nem kezdték felszámolni a gettót – Wladyslaw a családdal tartott volna a végsőkig, de kirántották a sorból. Meneküljön. De hogy lehet túlélni a hideget, a magányt, minden elvesztését egy haldokló, megrontott városban?

Annyi holocaust regényt olvastam már, hogy néha azt hiszem, már immunis vagyok a tragédiákra. De még mindig szíven tud ütni, hogy mit tettek egymással az emberek: egyesek hogyan aljasodtak le, míg mások segíteni próbáltak. Mert nem csak a bűntettekre kell emlékezni, hanem azokra is, akik a saját életüket kockára téve nyújtottak segédkezet.

Ebben a történetben mindkét oldal megvan: az ártók és a segítők is.

Szpilman történetében az is tetszett, ahogy végigvezet a vele történteken. Nem akar direkt az érzelmeimre hatni, nem éreztem úgy, hogy meg akarna siratni. Tényszerűen, lineárisan elmeséli az emlékeit. Meglepően tartja a távolságot érzelmileg, pedig bőven lenne mit ragoznia. Amikor a családjának el kellett mennie nélküle. Az a nagy magány, amikor bujkált. Hogy eljutott arra a pontra, hogy öngyilkos legyen, csak szerencséjére/balszerencséjére a tabletták már nem voltak hatásosak. Nem az érzelmeit mondja el, a tényeket és az eseményeket. Az olvasó teheti bele pluszba, hogy ez milyen érzés lehetett.

Értékeltem benne, ahogy a varsói gettó története is kibontakozik belőle. Krónikája ez a mindennapi életüknek, annak a rajza, ahogy a németek viselkedéséből az is lekövethető, mi történik a fronton. Tele van kis életképekkel, és megelevenedik az a világ. Elsősorban a családtagok alakja rajzolódik ki élesen, de a közösség jellegzetes alakjai is helyet kapnak benne. A rosszra készülő pesszimisták, a reménykedők, az üzletelők, és sokan mások.

Ahogy a családjának is szép emléket állít a szerző. Süt a lapokról, mennyire összetartoztak és mit jelentettek egymásnak. Nem véletlen, hogy Wladyslaw is inkább a halálba ment volna velük, mint hogy éljen egyedül, amikor kirántották a sorból a vagonra rakáskor. A szülők, a fivér karaktere ragadott meg legjobban. Ahogy a zenébe kapaszkodnak, vagy, ahogy még az egyre rosszabb körülmények között is keresik a fejlődés lehetőségét. Egy zenész, aki a kényszermunkát képes úgy felfogni, hogy legalább ezt is megtapasztalja és beépítheti a játékába… Az a soha fel nem adás…

Mindez csak tragikusabb attól, ha hozzáolvassuk a szerző fiának sorait, aki a kötetből tudta meg, mi lett a nagyszüleivel. Mert otthon erről nem lehetett beszélni.

Plusz: a kiadás is szép, kifejezőnek érzem ezeket a régi, tört, megviselt billentyűket.

Szpilman: A zongorista – Mint memoár: 70% tényszerű, érzelmileg távolabb van, de ettől sajátos ereje van és láttat.

Szubjektíven: 65% az életképek, a család összetartása olvastatta – nézhetem már a filmet is.