Kamaszos, versenyes, igaz barátságokat kötő és szerelembe eső.

A Szirtes különös csapata már a verseny felénél tart, és kitartanak. Továbbra sem merik elhinni, hogy másként néznének rájuk, bár az igazgató nagyon próbálkozik, a felügyelő tanáruk is másként kezd bánni velük és lassanként a hozzászólásokban is érezni, hogy valamit letettek az asztalra és már nem csak a balhés négyest látják bennük a diáktársak. Nem akarnak kiesni, nagyon küzdenek, legyen szó akadálypályáról, tehetségkutatóról vagy éppen műveltségi vetélkedőről, ami nem éppen a csapat erőssége. Közben az egymás iránti hűségük és barátságuk is egyre mélyül – Sára és Vivi olyan barátnőkké kezdenek válni, ami eddig nagyon hiányzott az életükből. Dominik és Rajmund pedig másként válik nagyon fontossá.

Vannak könyvek, amikről nem is igen érdemes írnom, mert annyira elvakultan szeretem őket, hogy legfeljebb rajongói levél, ami kijön belőlem. A legtöbb Leiner-regény ilyen, és a Higgy nekem is hozta, amiért szeretem az írónő könyveit, és amiért már alig várom a folytatást.

A tematika változatlan: a verseny megy előre, miközben a szereplők között alakulnak a kapcsolatok, szerelem és barátság, míg a második esély is egyre közelebbinek tűnik. Így aztán van benne bőven kaland és verseny, meg érzelmek is. Nem hagy unatkozni, teljesen mindegy, hogy éppen egy táncbemutatóra készülnek, ostorral lufit durrantanak, műveltségi vetélkedőn vesznek részt, vagy éppen sorozatot néznek együtt, esetleg lelkiznek a lányok. Változatos, ötletes most is. Én szeretem és pont.

De most talán az érzelmi oldala, ami jobban lekötött. Ez a második esély téma nagyon megragadott, és fontosnak is érzem, hogy ilyen témák tudatosítva legyenek. A zaklatás, a megbocsátás, a hibázás és fejlődés, itt kamaszokkal esik meg, de nem ilyen az egész élet? Senki nem hibátlan, és azt meg kell tanulni, hogy felálljunk, tovább menjünk és jobbak legyünk akkor is, ha mindenki ellendrukker.

Az első IOV-vel ellentétben itt nagyon tudom szeretni, hogy bár Sára a kiemelt szereplő és ő a narrátor, a többiek sem csak töltelék emberek mellette. Sokkal jobban jelen vannak, főszereplő az egész Szirtes-csapat és a tanáruk is kiemelt mellékszereplő, aki jelen van. A csapatdinamika, az egyéni küzdelmeik is működnek. De nagyon jók együtt, szerettem, ahogy barátságok szövődnek és valóban számíthatnak egymásra. Még akkor is, ha már az első oldalaknál kitaláltam, hogy a kvízben pont ez a bizalom lesz a válasz és ez menti meg őket.

Van benne egy-egy olyan jelenet, ami érzelmileg rántott be – mint amikor Sára és Vivi kibeszélik, hogy mi alakul Vivi és Dominik között. Az, ahogy ott Vivi rácsodálkozik, hogy milyen egy olyan barát, aki csak elfogad, és nem ítélkezik, ahogy látja, hogy ez mennyire hiányzott eddig neki, azzal ma is tudok azonosulni, nem csak kamaszként.

Természetesen most is bőven van humor, és imádom is, hogy ezeken a könyveken egyszerre lehet gondolkodni, meghatódni, de nevetgélni is.
Talán csak az zavart, hogy most nincs annyi direkt utalás, mint amit megszoktam. Sára és Rajmund majd sorozatmaratont tartanak. Engem meg evett a fene, hogy vajon mit nézhetnek, gondolom Netflixen, ha az egész évad egyszerre kijött, de csak nagyon halvány utalások voltak a műfajra. Valami thriller – horror. De mi? Tudom, nem lényeg, de én szeretem, ahogy az ilyen utalások a jelenbe ágyazzák a sztorit.

Elvakultságomban különben csak egy olyan elemet találtam, amit nem tudtam annyira szeretni, mint a kötet többi részét. Amikor olvassák a kommenteket. Iszonyatosan sok van belőlük, már több oldalnyi egy-egy szekció. Nekem ez már sok volt belőle, ha értem is, hogy ezeken keresztül mutatja meg Leiner, hogy másként kezdenek gondolkodni a négyesről, és egyre kevésbé előítéletesek.

Hajrá, Öngyilkos Osztag, várom az utolsó harmadot!

Leiner: Higgy nekem – Mint ifjúsági: 90% változatos, humoros és érdemes témát boncol, feldolgozhatóan.

Szubjektíven: 95% szeretem mind a 4 Szirtes versenyzőt, tetszettek a feladatok, a téma is.