Fülszöveg: 

A végéhez közeledik az Iskolák Országos Versenye, a négy kitaszított szirteses diák pedig rendületlenül menetel a döntő felé. Sára, Vivi, Rajmund és Dominik határozott céllal érkeztek a versenyre: meg akarják nyerni a kupát, ezzel bizonyítva, hogy ők többek, mint néhány múltbéli hiba. Napról napra szorosabb barátság fűzi össze a piros csapat tagjait a Hortobágyon, ahol az elszántság, a taktikázás, néha pedig a megérzésük az, ami továbbsegíti őket a következő körbe. Kérdés, hogy ez elegendő-e a végső győzelemre.

Az Iskolák Országos Versenye befejező kötetében kiderül, hogy Kocsis jól döntött-e, amikor Sárát, Vivit, Rajmundot és Dominikot választotta a címvédő csapatba, és lesz-e másodszor is „Nyertes Szirtes”, emellett arra is fény derül, hogyan alakul a még függőben lévő kapcsolat…

Szerintem: 

Próbálhatok objektív lenni, és hibákat is keresni, de ennél a sorozatnál ez meddő vállalkozásnak tűnik. Az egyik

kedvenc íróm, a stílusába tökéletesen passzoló kötete – attól tartok, inkább rajongói levelet tudok írni, semmint listázzam az erősségeit és gyengeségeit.

A történet folytatólagos, megyünk tovább az IOV-n. Ahogy már megszokhattuk, a nyitány ráutal a végére. Van is annyi infó, hogy ki lehet találni, hogy mi lesz az utolsó játék. De addig el kell jutni, és olvashatjuk is sorba a feladatokat, a megoldásokat és közben a kapcsolataik alakulását.

Talán azért is szerettem annyira ezt a kötetet, mert mindegy volt, melyik cselekményszál van éppen, le tudott kötni. Mosolyogva olvastam, ahogy Sára és Rajmund évődnek egymással, és próbálják kimondani, hogy mi alakul közöttük. Szerettem, amikor baráti társaságként csak együtt töltötték az időt, illetve piszkálódtak Tahival. A fizika tanár különben a kötet egyik legnagyobb figurája, egyaránt köszönhetünk neki humoros és felemelő pillanatokat. A versenyszámok meg izgalmasak voltak, és most is jópofa feladványokat talált ki a szereplőknek Laura. Annak ellenére izgultam értük, hogy az elejéből pontosan lehetett tudni, hogy a pirosak el fognak jutni a döntőbe. Ezen felül még bőven teret kapott az is, hogy ők az Öngyilkos Osztag, és még mindig nagyon küzdeniük kellett azzal, hogy mit gondolnak róluk. Sára és az apja kapcsolata most több teret kap, és ebben bőven volt érzelmi nyomás.

Sára a főszereplő, az ő szemén át látjuk a többieket, az ő belső küzdelmei vannak leginkább megírva. De ennek ellenére ez sokszereplős történet, és rengeteg olyan figura mozog benne, akiket lehet szeretni. A teljes csapatot szerettem, sokkal jobban, mint az előző Szirtes-csapatot. Itt 4 olyan kamasz van, akik hibáztak, ki akarják javítani a dolgokat. Történetük, drámájuk van, és ez olyan kötőanyag a barátságukban, hogy én nagyon is el tudom képzelni, hogy ez a négyes együtt marad és segíteni fogják egymást a nyár után is. Vannak erősségeik, gyengébb pontjaik – de összességében ők egy vagányabb, tettre készebb csapat. Sára sem az a könyvmoly, szomszéd lány típus, aki visszatérő hősnő Leinernél.
De ott vannak köröttük a további, akár kisebb szereplési lehetőséggel is emlékezetes alakok. Panna, Andi, Tahi, Milán. Meg tudnak villanni, jelen vannak és még gondot sem okoz emlékezni, ki kicsoda és mi a szerepe. Leiner Laura tud sokszereplős regényt írni, és mivel már elegem van a két főszereplőre kihegyezett sztorikból, ezt kifejezetten becsülöm benne.

Nála jó arányban van cselekmény és lelki élet. Ugyanúgy átélteti, belül mi zajlik, mint ahogy versenyezni küldi őket, kalandok és izgalmak vannak. Így akkor is jó a könyv, ha együtt érezni akarok a szereplőkkel, de akkor is, ha mozgalmas cselekményre vágyom és sodródni akarok az eseményekkel.

Pozitív értékekkel van tele a könyv, és megvannak a megmondó és egyben jó emberek, akikből több kellene az életben. Ide sorolom Tahit is, aki ugyan szigorú, komoly elvei vannak, de nagyon komolyan segíteni akar, jó tanácsokat ad. Azért azt nem mondanám, hogy baráttá válik, mert azt a helyzete nem engedi, de olyan nevelővé, aki tényleg nevel, támaszt nyújt és akire érdemes hallgatni. De mondhatnám Kocsis igazgatót is, akinek simán kiadnám az év pedagógusa díjat is. Közösséget szervez, értékre nevel, második esélyt ad.
A regény meg tele van tanáccsal, hogyan kezeljük az élet több területét is. Az a rész, hogy a hibáink velük maradnak, nem vakarhatjuk le a címkéink, de felülragaszthatjuk? Csak egy azok közül, amelyeket útravalóként viszek magammal a könyvből.

Továbbra is bírom a stílusát. A szereplők azokat a részeit fogyasztják a popkultúrának, amit én is. Olyan az utalásrendszer, hogy a magamének érzem. Plusz, a humora is olyan, amit tényleg viccesnek tartok. Igen, ezért is nem bírok objektív lenni. Annyira a sajátomnak érzem a közegét is, hogy egyszerűen csak otthon érzem magam benne.

De, hogy azért kiszenvedjek magamból két dolgot, ami nélkül még jobb lett volna. Az egyik, hogy Dominik komoly dohányos. Személyes, de én simán hányok a cigiszagtól, így én drukkoltam Tahinak, hogy kobozza csak el tőle a cigit, és szoktassa le. Még, ha tudom is, hogy azért az nem így megy.
A másik, megint rengeteg a poszt benne. Szerintem túl sok is. Ha azt értékelem is, hogy azt leköveti, hogy sikerül a '$@!%, bunyós, balhés, kidobott' címkéket átragasztani az osztálytársak fejében, a végére már komolyan fájdalmas volt hosszan olvasni az ott ökörködőket.

Ez nem változtat azon, hogy ezen a könyvön is nevettem, izgultam, meghatódtam. Plusz, az előző kötet óta már magam is jártam a Hortobágyon, így még a nosztalgia faktor is megvolt.

Idézet: 

A rosszakaróiddal egyetlen módon cseszhetsz ki igazán. Ha kivívod az elismerésüket. Azzal valahogy nem tudnak mit kezdeni.

Mert olyan nincs, hogy hibátlan előadás. Csak olyan van, hogy profi hozzáállás.

– Hallod. Emberünk maga az egyszemélyes akciófilm – ámult Keri.
– Ja. John Wick a Hortobágyon, baszki – helyeselt Zétény.
– Most mit csinál? – kérdezte Laci, mire ismét mind Dominikot nézték, aki az asztal mellett latolgatta a lehetőségeit. Egyik kezével a biliárddákót fogta, a szabad kezével pedig kivett a zsebéből egy almát.
– Megöl vele valakit – tippelt Zétény.
– Frászt. Szerintem egy pohár felett összeprésel, és a puszta öklével csinál belőle almalét – gondolkodott Keri