Afrikában ragadó, más életet meglátó, jobb emberré váló.

Elizabeth Carrington mindent feláldozott, hogy megszerezze az áhított társtulajdonosi pozíciót a cégben. Szétment a házassága? Nem érdekes. De megvan a tőkéje, a tudása, az eredményei, hogy bevegyék társnak. A végső kinevezés előtt azonban még egyszer bizonyítania kell: a társak ragaszkodnak hozzá, hogy személyesen repüljön Afrikába és az elefántcsontparti olcsóbb kakaóbab szerződését személyesen kösse meg. A nő nagyon nem kívánkozik oda, de nincs választása. Munkatársával, egyben szeretőjével elutaznak, nyélbe ütik az üzletet. Ám a hazatérés előtt zavargások törnek ki, a nő a városban ragad. Egy itt élő angol, Adam siet morogva a segítségére. Az egykori menő ügyvéd régi magára ismer a hisztis nőben, akinek semmi nem elég jó. Ám az együtt töltött idő, ahogy Elizabeth kénytelen szembenézni a saját döntéseivel és annak következményeivel, változást hoz.

Kezdjem azzal, amin fél nap törtem a fejem? Annyira ismerős volt a Carrington név, hogy az valami gyötrelem. De nem rémlett, hogy Baráth Viktória írt már volna róluk. Pedig egy gazdag, gonoszkodó Carrington-család… Aztán beugrott. Dynasty. Ráadásul Fallon Carringtont, aki emlékeztet is a regény hősnőjére, Elizabeth Gillies játssza. De ok, nem magyarázok bele semmit, lehet véletlen.

A történet énelbeszélőt kapott, és ez az egyik, ami eladja. Van abban valami szórakoztató, ahogy Elizabeth szemén keresztül látjuk a világot. Annyira erős nézőpontja van, annyira szemellenzőt visel, hogy az egyszerre irigylésre méltó és szomorú. Nem véletlenül lett sikerember, tényleg mindent feláldozott és nem semmi öntudata van. Erős hősnő, pedig hisztizik, amit rühellni szoktam, de itt a világlátásával kombinálva szórakoztató volt.

Ahogy Afrikában Adam mellett egyre többet tapasztal, úgy kopnak le róla az előítéletek és kezd el meglátni dolgokat. Nagy felismerései vannak magáról, a családjáról és a világ működéséről is. Ebben egyszerre van tanulság, és az olvasó szemét is nyitogatja, ugyanakkor személyiségfejlődés szempontjából túl gyorsnak érzem. Mondhatni, pár nap alatt a kényes, tisztaságmániás Elizabeth rálel a Jane énjére – csak neki Tarzan helyett Adam jut. Rengeteget fejlődik, felelősségteljes nővé érik. Nagyon nem tudom elfogadni, hogy ennyire gyorsan, bár próbálom azzal magyarázni, hogy nagy volt a kultúrsokk.

De a kis részleteket szerettem mellette – ahogy elkezd szembenézni a saját pszichés gondjaival, vagy, ahogy ráébred, hogy a családjában az öccse az egyetlen olyan személy, aki önmagáért szereti és érdekli, mi van vele. Ahogy sorra hullanak a személyisége alapját adó bizonyosságok. Ezért van értelme annak is, amilyen döntéseket hoz majd a regény végén. Ugyan kicsit haragszom a nyitottságáért, még egy jelenet elfért volna a végén, hogy hogyan tovább, de Baráth Viktória írja tovább, majd kiderül.

Határozottan Elizabeth adta el a sztorit: a sikerember és az empatikus fele is. Mindkettő másként érdekes – az egyik szórakoztatott, a másik tartalmat nyújtott. Nem is kicsit értékelni, ami itt megvan, ott nincs.

Adam szimpatikus figura, csak kevésbé izgalmas figura, mint Elizabeth. A nő most változik, a férfi már mindezen túl van és ő már a túl jó, hogy igaz legyen kategória.

Azért azzal szkeptikus vagyok, amilyen megoldást a regény kínál. Mert igen, az egy megoldás, azzal segítettek, de kinek van erre lehetősége? Az átlagembernek nem. Elizabeth egy vagyont öl abba és érdekelt, hogy javítson ott az emberek életén. De mit tehet valaki átlagosabb? Szívesen vennék egy receptet, hogy miképpen lehet segíteni, de hát nem az a regény célja, hogy megoldja a világ gazdasági gondjait.

De a figyelmet felhívja, gondolkoztat. Már az is valami.

Baráth: A napfény földje – Mint női: 75% kicsit egyszerűsített és a személyi változások, fejlődés is gyorsan történik, de attól még egy átélhető, jó sztori.

Szubjektíven: 85% az egy dolog, hogy tetszett a borítója, de a történet is. Mese is, de nem csak az.