Fülszöveg: 

A ​fiatalon megözvegyült Lily szürke hétköznapjait éli. Valaha imádta a belvárosi forgatagot, a nyüzsgő életet és a fotózást, amely nemcsak a munkája volt, hanem a szenvedélye is. Mára ez azonban csak egy rég elfeledett élet foszlánya maradt… Nem szívesen tekint vissza a múltjára, így viszont képtelen feldolgozni a gyászát és a traumáit. Csupán egy galéria falán lógó kép emlékezteti arra, ki is volt ő valójában.

Egy nap azonban megtudja, elhunyt férje ráhagyott egy birtokot Saint-Rémy-de-Provence mellett. Lily minden porcikájával tiltakozik az ellen, hogy oda utazzon. Nem akarja megtartani a házat és a földet. Azonban amikor kiderül, más is igényt tart rá, rádöbben, nem hagyhatja elveszni múltja utolsó darabkáit. Étienne, a fiatal szakács személyében ellenfelére akad, akivel – ha tetszik, ha nem – együtt kell dolgoznia, hogy megmentsék a birtokot.

Mindketten épp elég terhet cipelnek a vállukon ahhoz, hogy egy idő után rájöjjenek, annyira nem is különböznek egymástól, mint azt elsőre gondolták…

Szerintem: 

Ha nem lenne pár számomra zavaró elem, akkor ez egy nagyon kellemes, tavaszi és csajos könyv lenne. Inkább női, mint románc. Csak éppen van az a pár dolog, ami

zavart.

Melyikkel is kezdjem? Először talán megdicsérem azt, hogy a klisé alapot sikerült nem giccsesre és nem csak románcnak megírni. Lily és Etienne az ellenségekből barátok trope megtestesítői, akik ugyanazt a birtokot vallják a magukénak. A megtartásához azonban össze kell dolgozniuk, és nem csak megbarátkoznak egymással, de egymásba is szeretnek menet közben.
A körmöm nem rágtam le közben, mert ez egy belemerülő, lassabb kötet, de volt értelmes cselekménye is. A kis csapatnak le kellett küzdenie nehézségeket, voltak kis konfliktusaik és messze nem annyi volt a regény, hogy két sebzett, magát újraépítő ember miképpen talál egymásra. Ok, van benne természetesen az is, romantikus regény, de nem egy tipikus románc a trope ellenére sem.

A szereplőkkel sincs gondom. Pedig a hasonló regényekben a női főszereplők az agyamra szoktak menni, de itt vállalható a trió minden tagja. Van múltjuk és történetük, most építik a jövőjüket. Ezt is érzem Etienne és Lily legnagyobb közös pontjának: mindketten elvesztették a korábbi életüket, nagyon komoly élethelyzetből léptek ki. Most pedig lesz bátorságuk új dologba kezdeni, továbblépni.
A mellékszereplők egyszerűbbek, de a várt figurákat szépen megtestesítik: a kotnyeles húg, a támogató család vagy éppen a gonosz ellenlábas, aki még gyújtogatástól sem riad vissza, hogy megnehezítse a főszereplők életét.

Szeretem az üzenetét – akár a továbblépésről, akár az életbe vetett hittel. Mindig újra lehet kezdeni, és ha az ember hajlandó megdolgozni érte, akkor elérhetők az álmok és a boldogság. Ezzel most akkor sem volt bajom, ha a regény végére azért túlzottan rózsaszín is lesz minden. Nem csak a vállalkozás kezd nagyon szépen beindulni, de Lily Etienne-től teherbe is tud esni, ami a férjével nem jött össze, pedig nagyon szerettek volna egy közös babát. Most meglesz. És igen, nekem is feltűnt, hogy ez a románcok tipikus befejezése…

Akkor, a végére maradt, ami lehúzta számomra a regényt. Nyelvileg összezavart nem egyszer és meg kellett állnom, hogy kódoljam, mi is a felállás. Lily a háborús szakaszukban túl sokszor utal úgy Etienne-re, hogy azzal teljesen máslapra helyezi őket. Mintha Etienne egy kölyök lenne, míg Lily az érett nő. Meg is lepődtem, amikor elkezdtek összejönni, annyira olyan volt addig, mintha teljesen más korosztály lennének, és Lily csak egy kölyköt látna a fiatalemberben. Nincs is tisztázva, ki hány éves, melyik korosztály tagja. Azért az benne van, hogy Lily fiatal özvegy, vagyis azért ez nem egy fiúcska és cukrosnéni története, de. Nekem történetesen az a heppem, hogy számolgatom a szereplők korát. Itt ez a rész a fura, és hiába egyéni agybaj, nekem rontotta az élményt.

De még ezzel együtt is simán egy hangulatos, pozitív tartamú és románcnál több történet, amit ezt leszámítva szívesen olvastam. (Meg talán a vége túlzottan románcos, de ez szintén személyes agybaj.)