Kamaszos, középiskolás, halált kinyomozó.

Charlotte nem volt az iskola legnépszerűbb lányai között, de jól érezte magát a bőrében. Ennek egyik oka a barátja volt, David. Egy átlagos nap után éppen hazafelé tartott, amikor a metróban valaki meglökte. A következő emléke már más lányok társasága és egy hotel, amit csak a holtak látnak és látogatnak. Hiszen Charlotte a metró elé esett, és nem élte túl. Most szellemként ragadt New Yorkban és hozzá hasonló, meggyilkolt lányoktól kell megtudnia a szabályokat. Nem hagyhatja el a várost, de azon belül bárhova teleportálhat. Meg tud testesülni emberek előtt és a hotelben olyan, mintha még élne. Addig itt kell lennie, míg nem jön rá, ki ölte meg. Ha megtudja, megjelenik a kulcsa és továbbléphet vele. Ők készek ebben segíteni neki. Charlotte kész nyomozni is, de legalább annyira érdekli David további sorsa, mint a gyilkosának rejtélye.

Az alapötlet nem lenne rossz: kinyomozni, ki ölt meg. Szellemként kilesni dolgokat, meghallgatni embereket és összerakni a történetet. Sajnos, Suzy Cox az ötletet arra használta, hogy írjon egy szenvelgős, szinte szokványos tini románcot.

Bár ott a címben, hogy nyomozóiroda, erősen túlzás ez a kifejezés. Kamaszok szelleméről beszélünk, akik a saját gyilkosaikat keresik. A módszereik közel vannak a semmilyenhez. Ki tudnak hallgatni embereket, meg tudnak szállni egyeseket és meg tudnak testesülni egy-egy ember előtt, így vallomást kiszedve belőlük. Semmi igazán nyomozás nincs, csak figyelnek és kombinálnak. Végig volt egy olyan érzésem, hogy ebből az ötletből sokkal többet ki lehetne hozni, nem csak hallgatózni és a szerelmi ügyeken bosszankodni.

Mert, sajnálatomra, a hősnő legnagyobb gondja nem az, hogy ki ölte meg. Sokkal inkább érdekli, hogy a barátja, David hogyan van és mennyire rajzanak most körötte a lányok. Olyan olcsó húzások vannak, mint megszállni a fiút és elterjeszteni a pletykát, hogy van egy undorító szokása meg hasonlók. Arról már nem is beszélve, hogy Charlotte komolyan kiakad azon, hogy David nem gyászolja jobban és elkezd továbblépni. Közben meg ő mit csinál? A Nyomozóklub egyetlen fiútagjával flörtöl egyre jobban. 16 évesek voltak, mindketten tovább is lépnek, akkor minek azt a nagy drámát előadni? Pláne, hogy élő és holt között elég esélytelen bármi. (Nem mintha a szellemek közti románcnak nagyobb jövője lenne…)

Nagyon semmilyennek éreztem a szereplőket is. A nyomozó lányok is csak egy-egy tulajdonságot kapnak, és különösebben nem ismerjük meg őket. Van a dühös, a divatbolond, meg a másoknak segíteni akaró és pont. Rendben, ők mellékszereplők, de Charlotte, David és Edison sincs jobban megírva.

Röhejesnek éreztem az ügyet is. Egy nagyon tini szappan történet, amit elég bután és véletlenül is oldanak meg. Mondanom se kell, hogy szerelmi volt az indíték. A gyilkos a végén bukkan fel a semmiből, amit minden krimiben utálok. Az indítéka is… kamaszosabb és butább nem is lehetne.

Elvileg humoros kötet is, de nem jött át a humora. A testmegszállós poénokról már írtam, hogy mennyire buták. Mókás beszólás alig van benne, fekete humor meg annyi sem. Ártalmatlan limonádé, ami próbál vicces lenni, de nem az.

Üzenetet se találtam benne, és emlékezetes jelenetet sem. Szórakoztat, már amennyire tud, és ennyi. Még csak annyi sincs benne, hogy fontosak a barátok, addig kell megélni az életet, amíg tart – pedig ezeket adná a szituáció. DE nem, itt beéri a szerző annyival, hogy David, aztán Edison kezd a minden lenni a hősnőnek. (A szüleire rá se nézett, de David minden lépését árgus szemekkel csekkolta. Mit mond ez el róla?)

Nagyon nem szerettem, hogy mennyire tini romantikus regény lett ebből a történetből. Hiába találom magát az alapötletet jópofának, maga a regény kicsit sem tetszett.

Mint ifjúsági: 40% nem igazán fekete a humora, kamaszos helyzetekkel van tele és a krimi helyett a romantika a hangsúlyos.

Szubjektíven: 25% annyira idegesített a szerelmi szálak bonyolítása, a nyomozás semmilyensége, hogy leginkább csak morogtam rajta.