Varázsos, királyságért küzdő, testvéres, szerelemmel átkot törő.

Emberfall hercegét átok sújtja: egy lánynak bele kell szeretnie, mielőtt végleg szörnnyé változna. Az idő pedig egyre fogy, már tucatnyi lány bukott el és az ország lassan csődbe megy, hiszen senki nem tudhatja, mi történik Rhen herceggel. A határ zárva, és a szomszédos királyság már próbálkozik: lehet hódítani? Grey, Rhen testőrkapitánya egy más világból hoz még egy lányt, egy utolsó esélyt. Véletlenül nem a kiszemelt lány, hanem Harper kerül át a világukba. Ez a lány harcias, makacs és meg akarja menteni az országot. Megismeri a két fiatalembert, és egyre közelebb is kerül a herceghez. Ám az átkot kiszóró tündér, Lilith nem adja könnyen a feloldozást, maga akar királyné lenni Rhen oldalán. Egy titkot is tud, amellyel Rhen és Grey életét is képes felbolygatni: a király titkolt, első házasságából is született egy gyermek, aki Rhen vetélytársa lehetne. Miközben Grey mindenre kész hercege és országa védelmében, Lia Mara hercegnő a békéért harcol, miközben anyja lerohanná Emberfall-t.

Ifjúsági fantasy, mondhatni, 12 egy tucat. Az egyetlen, amivel kicsit több, hogy a Szépség és Szörny meséjét dolgozza fel tündérmese stílusban egy kis urban fantasy beütéssel. Pontosítom: az első rész több ezzel. Sajnos, amint a klasszikus mese végére ért a szerző, a saját kútfő nem működött annyira.

A Sötét, magányos átokban két dolog tetszett: ahogy fel lehet ismerni a Disney mesét, de mégis egészen más a környezete. Pl. a szörnnyé válás folyamatos és nem tárgyakká vált a kastély személyzete és a család, hanem hercegünk szörny alakjában lemészárolta őket. A tündér megsértése sem csak annyi, hogy nem látta vendégül, hanem a szeretőjévé tette, de a hercegnéjévé nem akarta. Sötétebb, felnőttebb a történet és ez jót tett neki. Még akkor is, ezt díjaztam, ha különben nagyon nem állnak össze a részletek.

Számolunk kicsit? Az átok működése szerint Rhen és Grey fölött nem múlik az idő, ahogy egy lány elbukik, az átok mindent visszaállít. Sérüléseket, életkort is a kezdőpontra. Egy szezon általában 3 hónapig tart – és már többszáz volt. Nem az egész királyság, csak a kastély van így visszapörgetve, különben telik az idő. Vagyis, hosszú évek kellett, hogy a királyságban elteljenek. És a népnek nem tűnt fel, hogy a királyi család felszívódott? Vagy az, hogy a herceg maradt 18 éves – miért nem lepődik ezen meg senki, ha kb. 40 év simán eltelt? Nem áll össze az idő. (Tudom, részletkérdés, de ezeken szoktam fennakadni.)

A másik, hogy világok közti átlépéssel egy mai lány kerül át a mesevilágba. Ez hoz magával humort. Nem pont az én humorérzékemre írva, de működött.

A Harcos, megtört szívben már nincs meg a mesealap, és Kemmerer szenved is, merre haladjon. Korábban Rhen és Harper volt a kiemelt szereplő, most Grey és Lia Mara lesznek azok. Nekem Grey a szimpatikusabb a fiúk közül, és mégis. Nagyon sokáig tart, amíg tényleg elindul a történet és túlzottan szenvelgős az egész. Itt a szereplők nem cselekednek, hanem sajnálják magukat, a többieket, a világokat. Sokkal érzelgősebb, unalmasabb ez a rész. Nagyjából egyforma hosszú a két kötet, de a másodikban nem tudom fele annyi cselekmény belekerült-e.

Kevés szereplőt mozgat mindkettő. Megvan a kiemelt páros, akik küzdenek az országért, közben meg szövődnek a szerelmi szálak. Még párhuzam is van közöttük: Rhen a tervező, Harper a cselekvő. Grey, aki a helyzetre reagál és ténykedik, Lia Mara kisakkozza magában a tervet és ő inkább stratéga. De van olyan hasonlóság is, amit röhejesnek érzek. Egyik páros se mondja ki, hogy egymásba szerettek, hanem a ’beléd tudnék szeretni’ állapotban látják magukat. Szerencsére az elején bedobott Grey – Harper – Rhen szerelmi háromszöget nem írta meg Kemmerer, váltott, nagyon nem szeretem a szerelmi háromszöges történeteket.

De, a szereplők. Ez a négyes, akik legjobban meg vannak írva. Mindenkinek megvan az alap természete, és azon nem tudnak változtatni. Legfeljebb arra jönnek rá, hogy miképpen hasznos az, amilyenek. Nem túl mély senki sem, bár Kemmerer igyekszik olyan tragédiákat adni nekik, amiért modernek, és lehet velük azonosulni. Harper kapott egy vele született rendellenességet, amit emelt fővel visel. Rhen gyászolhatja a családját, akiket megölt. Lia Mara végig azt hallotta, hogy nem elég jó – az anyja tett róla, hogy az önbizalma nulla közeli legyen. (Erről eszembe jutott, mennyire röhejesnek éreztem, amikor Grey azon ájuldozik, hogy Lia Mara erős is, el tudott húzni egy szarvast. Bennem nagyon nem olyan hercegnő képet fest ez, ami tetszene, pláne, hogy a lány az eszes a kettősükben.) Grey pedig gyötrődhet a kétféle hűség között. Mindkét kötetben van egy-egy kiemelt mellékszereplő is, hogy ne csak a páros beszélgessen meg köröttük forogjon minden, pedig lényegében az történik.

A cselekmény jobb az első részben – az érzelmileg sincs túlfeszítve, ha a világban akadnak is logikai furcsaságok. A másodikban kevesebb és unalmasabb a cselekmény, cserébe érzelmesebb és több a lelki betekintés. Mivel én a cselekményt szeretem jobban, a kalandokat és a haladást, messze jobban éreztem magam az első olvasásakor.

Mindkettő szórakoztató regény és a fentebb már feszegetett, közhelyes üzeneteket tudom kihámozni: becsüld magad, ismerd meg a képességeid és hozd ki belőle a legtöbbet. A gyengeség sem szégyen, lehet pl. testi hibával is teljes életet élni.

Könnyen olvashatóak, egységes a stílus. Ahogy már írtam, nem irodalmi érték van benne, hanem szórakoztató ifjúsági.

Egy rész még van vissza, érdekel is, az magyarul jön-e. Mert a másodiknak jó cliffhanger van a végén. Igaz, az elsőé se volt rossz.

Kemmerer: Átoktörő 1-2. – Mint YA fantasy: 65% ígéretes kezdet, jól feldolgozott elemek után túlírt és ötlettelen.

Szubjektíven: 55% az első kötetet szerettem, de a folytatás unalmasabb – annak ellenére, hogy abban főszereplő a számomra szimpatikusabb testvér.