Igazság nyomába eredő, háború megnyerésében segítő, női.

Grace háborús özvegy, bár banális, ahogy a férjét elvesztette: a kiképzés utáni eltávra indult haza és közlekedési balesetet szenvedett. Ettől még a nő gyászol és fáj a vesztesége, miközben próbálja megtalálni a helyét a háború utáni New Yorkban. Esze ágában sincs hazatérni a szüleihez – de akkor mihez kezdjen? Amikor egy elhagyatott bőröndre bukkan, belenéz, kap egy rejtélyt, aminek a megfejtése leköti. Nők fotói, akik angol kémek voltak a megszállt a Franciaországban. Kié a bőrönd, mi történt ezekkel a lányokkal? Válaszokat kell találnia. Eleanor külföldiként dolgozott a háborús Angliában és nem mindennapi feladatot kapott. A SOA tisztjeként kellett lányokat felvennie, kiképeznie és a franciáknál beépítenie. Amikor több lánya is eltűnik, gyanút fog, hogy áruló férkőzött a soraikba. Ő is az igazságot keresi, kerüljön bármibe.

Pam Jenoff története visszavisz minket a történelemben, egyszerre két idősíkra is. Ráadásul olyan a témája is, ami nálunk most eléggé ment, hiszen több hasonló kötet is megjelent nagyjából egy időszakban. A Legendás lányokról már meséltem, és ugyanúgy a SOA női osztályáról szól ez a kötet is. Csak igazi regényként.

A regény érdekességét az adja, ahogy a két idősík egymás mellett haladhat. Nekünk mindkettő a múlt, és Grace nem is távoli nyomozást folytat, hiszen alig pár évvel van az után, amiről majd nyomoznia kell. Vagyis, amikor Eleanor a főszereplő, a háború éveiben járunk. Amikor Grace, már a béke után közvetlenül.

A háborús részekben van a több tartalom és izgalom. Ott lehet megismerni, honnan jött a női ügynökök bevetésének ötlete, kiket kerestek, hogyan képezték ki őket, majd egy-egy lányt követve a kalandokat is megkapjuk. Jenoff a kiemelt szereplőinek igyekszik jellemet is adni, és Eleanor az, aki jellegzetesre is sikerül. Nekem egészen eszembe juttatta M alakját, amikor még nő játszotta Daniel Craig első James Bond filmjeiben. A kiküldött lányok szimplábbak, és nem is szerettem, ahogy egy-egy szerelmi szálat is bekevernek a cselekménybe, ha azt azért igyekszik is minimalizálni Jenoff.

Grace története inkább lelkizős. A nőnek elég nagy káosz van a szívében és a fejében. Nem igazán tudja, mit akar. Gyászol is, tovább is lépne, meg éppen egy olyan korszakban él, amikor a nők kénytelenek megélni, hogy a háborúban kellettek és fontosak voltak, számított a munkájuk és több mindenben kipróbálhatták magukat, de ahogy jönnek vissza a férfiak, megint másodrendű álampolgárok lesznek. Ez a része le is kötött.

De a nyomozását túl könnyűnek éreztem, és nem egyszer olyan érzetem volt, hogy igazából azért kell, hogy összekösse a pontokat és az igazságon való felháborodása kivetítése lehessen az olvasó érzelmeinek.

Hiszen ott ér össze a két történet, ahogy Eleanor és Grace is megérti, mi és miért történt. Drámai hangsúlyt kapott, abszolút az a tetőpont és Jenoff beleágyazza az erkölcsi üzenetet és a tanulságot. A háború mocskos, és minden oldal borzalmakat művel, a saját embereivel is. Mi az egyetlen gondom ezzel? Olvastam már az Enigma feltöréséről is, és ott hasonló dilemmát sokkal jobban sikerült megírni. Hiába tudták, hogy a németek hol fognak támadni, mindenkit nem lehetett figyelmeztetni és megmenteni – akkor kiderült volna, hogy már ismerik a kódot. Túl naivnak érzem, főleg Eleanor alakjában, aki pedig benne volt a dolgok sűrűjében, hogy azt várták, mindig és minden körülmények között nyílegyenesen járjanak el.

Talán jobban tetszett volna, ha ez az első ilyen könyv, amit olvasok. A női karakterek szépen meg vannak írva, amennyire lehetett, kalandos a cselekmény is. Csak éppen a drámai leleplezést nem érzem annyira drámainak, ahogy a regény szerint annak kellene éreznem.

Jenoff: Elvesztek Párizsban – Mint kémregény: 65% a női alakok gondosan megírtak, az idősok váltások a cselekményt is feldobják.

Szubjektíven: 55% hiányzott valami átütő, emlékezetes – elment így is, csak felejthető.