Új szerepbe beletanuló, űrbéli, puccsot végrehajtó.

Harrow a Császár felesküdött embere lett, de ezzel nem szűntek meg a gondjai. Egyre biztosabb benne, hogy megőrült – hangokat hall többek között –, és a beavatási szertársa sem sikerült tökéletesen. Sebezhető, és valaki ki is használná ezt, többször az életére törnek. Gideon utódja se nem lelkes, se nem hozzáértő mellette – inkább csak a látszat kedvéért áll úrnője mellé, mintha valóban a védelmezője lehetne. Ahogy egyre jobban megismeri a császárt és a körötte levőket, egy olyan játszmában találja magát, amely már sokkal többről szól, mint új életet lehelni a bolygójába. A tét már minden élet, mely a Császárhoz van kötve és a világuk fennmaradása.

Mivel nekem annyira nem tetszett, kicsit ránéztem a kritikáira, mennyire vagyok egyedül a fanyalgásommal. Találtam olyan jelzőket, hogy attól csak nőtt a döbbenetem: volt, aki csodásan barokknak írta le a könyvet. Én meg gondolkoztam, ugyanazt olvastuk?

Az első, ami nagyon messze lökött, a narráció. Az egyes szám első és harmadik személyben elbeszélt történetek a megszokottak, nagyon ritka, ha ettől eltérőre akadok. Ebben viszont gyakran váltunk E/2-re és ez rémesen zavart. Folyamatosan kizökkentett, és másként szólított meg, mint amikor a szerző kiszól a könyvből. Nagyon nem élveztem, és nem jobban elképzelni tudtam az eseményeket, hanem éppen ellenkezőleg. A végére ugyan megvan a magyarázat, és akkor már érthető az ilyen fajta narráció, de addig kínszenvedés volt.

A második, hogy hiányzott nekem az a biztos keret, amit az első részben a vetélkedés jelentett a Császár köréhez tartozásért. Harrow bent van, Gideon halott és nem érteni, most mire és hogyan megy ki a játék. Harrow emlékei is sérültek, magának hagyott levelekből próbál okoskodni és nem láttam át, mi lenne a célja. A Sír kinyitása, a benne fekvő ébresztése? Nem hiszem, még akkor sem, ha Harrow szerelmes az ott fekvő nőbe. (Az megint egy nagyon érthetetlen rész volt, hogy lehetne szerelmes egy holtan heverő nőbe? Ok, a herceg és Csipkerózsika is valami hasonló sztorit kapott, de az mégiscsak mese.)

Harmadszor. Alig van cselekmény, és a császári udvar intrikái is annyira a felszín alatt zajlanak, hogy olvasóként én csak ’a lassan haladunk, de nem tudni hova’ irányt éreztem. A végére válik ez izgalmasabbá és érthetővé, de addig szintén csak szenvedtem vele. Mintha Harrow csak kóvályogna a cselekményben, miközben egy elég nagy merénylet áll össze körötte, amiben neki minimális szerepet szánnak.

Negyedszer: általában szeretem, amikor egy regényben zsánerek keverednek. Itt viszont nehezen fért össze a fejemben, hogyan akar ez a sztori egyszerre sci-fi és fantasy is lenni. A jövőben játszódik, valami posztapokaliptikus eseményt sejtek a Császár és az első szentjei történetében, de ez homályban marad. Valahogy abból a disztópiából alakult ki a jelenjük mágia felhasználásával, ami továbbra is jelen van. Egy ponton viszont már azt éreztem ki, hogy ez a mágia bizonyos esetekben inkább tudomány, vagy az is volt mögötte. A szentek és a Császár úgy beszélnek DNS-ről meg hasonlókról, hogy mai tudósoknak is elmennének. Egyszerűen képzavaros nekem, ahogy mai biológus tudósok mágiával alkotnak.

Végül, de nem utolsó sorban nem volt a történetben számomra szimpatikus szereplő. Sokaknak a célját se értem, a múlt egy nagy rejtély, amiből lassan tudunk meg bármit is. Nem ragozom tovább, nem volt a fogamra való.

Muir: Harrow, a Kilencedik – Mint fantasy/sci-fi: 45% világot épít, sok rejtéllyel – érezni, hogy még nagyobb sorozattá lesz írva.

Szubjektíven: 15% irritált a narráció, nem szerettem a szereplőket és a történet is furcsa.