Fülszöveg:

Minden nagyinak vannak titkai. Tom és Geri nagyija például fiatalon titkos ügynök volt, a harcművészetek mestere, a lőfegyverek szakértője. Fedőneve: Sellő. Mostanában főleg palacsintát sütöget otthon az unokáinak, akikért tűzbe megy, ha kell. Márpedig kell, méghozzá fegyvertűzbe, ugyanis az egyik unokáját, Gerit, elrabolják. Vajon Sellő nyugdíjasként képes még felvenni a harcot egy csapat maffiózóval? Szerencsére segít neki másik unokája,a talpraesett Tom, meg a hetedikesek Szövetsége. Sőt egykori titkosszolgálati főnöke is feltűnik, az ezredes, aki még mindig szerelmes belé.

Szerintem:

Azt se gondoltam volna, hogy a nagymamás lesz a kedvenc részem a sorozatból. De az a helyzet, hogy ezen végig vigyorogtam, nagyon bírtam a kis öregeket – jót tett a történetnek, hogy nem csak a gyerekek vannak a fókuszban.

A történet kicsivel a 2. rész zárlata után veszi fel a fonalat – mivel szinte összevártam a sorozatot, még emlékeztem mindenre, de így is örültem a kötet elején a kis összefoglalónak. Frissítette az emlékeket, ki is hagyható, de aki pont ezzel a kötettel kezd, abból képbe tud kerülni, ki kicsoda és mit csinált eddig.

Tehát, milyen is ez a regény? Azonnal az események sűrűjébe kerülünk: Gerit elrabolják, Tomi kombinál, és döbbenetére a nagyi lesz az, aki csatlakozik a fiúhoz és a bandához. A nagyi, akinek megvan a maga titka: mielőtt férjhez ment, menő titkos ügynök volt Sellő fedőnéven, akinek még mindig emlegetik a nevét a szakmában. Miközben a maffia és Ottó az elrabolt fiú zsenijét használnák a keresztapák éves találkozóján, a nagyi a gyerekekkel és egykori kém barátokkal akcióba lendül.

Nagyon mozgalmas a cselekmény, minden fejezetre jut valami őrület. Most jött legjobban össze, hogy nem csak történnek az események és rohanunk a szereplőkkel, de vicces is, amit olvashatunk. Az, hogy a gyerekek mellett fókuszt kap a maffia család és a nyugdíjas kémek (a megfáradt szereplőket meg nem erőltetik vissza, pl. Eszter), élvezetesebbé teszi és sokkal jobb helyzeteket szül. Mi is volt a kedvencem? Ahogy a nagyi két egykori udvarlója piszkálja egymást, miközben együtt kell dolgozniuk? Ahogy a nagyi palacsintasütővel ad leckét közelharcból a maffiózók testőreinek? Esetleg Ottó, a kaszinó, meg a Carla triója? A lopott kocsival száguldás, miközben a tulaj az anyósülésen sokkot kap? Még tudnám sorolni, most van választék.

Most jól éltem meg azt is, hogy nincs igazán gonosz szereplő. Bár, inkább úgy fogalmaznék, hogy a lelketlen gyilkosok is olyan humoros csomagolást kapnak, hogy könnyed és kedélyes marad a regény. Mert bizony a maffia feje számára egy-egy élet nem jelent semmit, de valahogy mégis komikus kiborulások sora jut neki. Ahogy kiakad a veje miatt, ahogy a fiait szidja, meg hasonlók.

Azért ez nem jelenti azt, hogy ne lenne egy jó – rossz szembenállás, és mindenkit nagyon könnyen el is lehet helyezni. Világos a regény etikai rendje, egyértelmű, kinek kell drukkolni. Bár, egyetlen alak van benne, akinek megvillan egy kis remény. Ottó – maradjunk annyiban, hogy most is világbajnok hazudozó, de azért a könyörtelen gengszter lét nem fekszik neki, és tesz egy kis jót is.

Bár Nógrádi már egy ideje nem írt ehhez a sorozathoz új részt, de Ottó megint elrepül, szóval, ki tudja…

Idézetek:

Egy elegáns úriember szmokingban éppen kisétált az épületből, hogy sürgősen főbe lője magát, mert eljátszotta a lánya hozományát. Az ajtón kilépve látta, hogy egy konfliskocsis fürgén leugrik a bakról, és kezét nyújtva lovagi udvariassággal lesegít egy idősebb hölgyet. Az elegáns, szmokingos úr szívét langy hullámok járták át, és arra gondolt, talán még ő is lehet egyszer ilyen derűs öregember egy derűs hölgy oldalán, úgyhogy meggondolta magát, ami a főbelövést illeti. Visszatért a kaszinóba, feltette szülei márvány síremlékét a rulettre, és visszanyerte lánya hozományát. Tanulság: érdemes észrevenni az élet apró szépségeit, mielőtt elkövetnénk valami meggondolatlanságot.

– Mit javasol, Walzer ügynök?
– Azt, hogy gyere ide, aztán megoldjuk a problémát ketten, ahogy régen. A kommandósok majd jöhetnek utána.
– Mi az, hogy menjek oda, jóember? – morgott az ezredes. – Minek álcázzam magam, kóbor macskának vagy fenyőfának?
– Mindent én találjak ki? Várlak.
– Megyek.