Fülszöveg:

Irodalmi ​alkotás nagyon ritkán képes olyan világraszóló botrányt kelteni, amilyen az Amerikai Psychót övezte. Kiadók, amelyek már szerződést kötöttek a mű megjelentetésére, és előlegképpen súlyos összegeket fizettek a ki Ellisnek, sorra visszakoztak, és elálltak a publikálástól. Ez a könyv nemegyszer átlépi az elviselhetőség küszöbét. Amit írója a perverzió és az erőszak tombolásáról elgondol és leír, az kívül esik a normális ember felfogóképességének és erkölcsi érzékének határain. Amit azonban ezzel közöl, az értelmezhető és megítélhető: megrendít, felkavar, s könyörtelenül szembesít egy olyan világgal, amelyre – ha mégoly kelletlenül is – ráismerünk.
A regény főalakja Pat Bateman, huszonhat éves yuppie a Wall Streetről; intelligens, jóképű, elegáns és gazdag fiatalember. Lételeme a csillogó felszín: a legdivatosabb és legdrágább holmikban jár, a legfelkapottabb éttermekben vacsorázik barátaival és soros barátnőivel, ízlése ételben-italban főúri, fényűző lakása tömve a csúcstechnológiát képviselő szórakoztató-elektronikai szerkentyűkkel, véleménye a zenétől a politikáig mindenről naprakész. De Bateman valójában értéket, mértéket nem ismerő pszichopata szörnyeteg, aki a belsejében tátongó űrtől szexorgiákkal, egyre rafináltabb kéjgyilkosságokkal, sőt kannibalizmussal igyekszik menekülni – mindhiába.
A nyolcvanas évek második fele óta nemzedékének legjelentősebb írójaként számon tartott Bret Easton Ellis könyvének lapjain az amerikai álom helyébe lidérces rémálom lép: az Amerikai Psycho egy irányt vesztett, erőszakban tobzódó, anyagiasságba fulladó kultúra egyöntetűen sötét, kiutat nem mutató, döbbenetes erejű látomása.

Szerintem:

Azt se gondoltam volna, hogy az Amerikai psycho című filmről egyszer le fogom írni, hogy visszafogott. Pedig tudjátok mit? A regényhez képest, amiből készült, az a film szinte mese.

Bret Easton Ellis írt egy olyan horrort/allegóriát, hogy helyenként lekapcsolt az agyam és egyszerűen már nem voltam képes feldolgozni a leírt jeleneteket. Tudtam, hogy Patrick Bateman egy narcisztikus pszichopata, aki felfedezi a gyilkolás mámorát. Tudtam, hogy vannak nagyon elmebeteg dolgai. De erre egyszerűen nem voltam felkészülve.
Azt lehetne hosszan fejtegetni, hogy mi volt a legrosszabb. Amikor az állatkertben leszúr egy kisgyereket, aztán orvosnak hazudva magát szépen elvérezteti az anyja szemei előtt? Hobbiból kisállatokat kivégezni? Hulladarabolás? Nekrofília? Vagy a velős pirítós emberi agyvelővel? Nem, van rosszabb kaja is. Az emberi kolbász. Már attól érzem, hogy jön a fejfájás, hogy ezeket leírtam. Olvasva még rosszabb volt. Amikor azt hittem, ennél fájdalmasabb nem lehet, Ellis írt egy még durvább jelenetet.

A cselekmény tobzódik az erőszakban. Bateman minden ténykedését leköveti, gyakran plasztikusan. Szexualitás, bántalmazás, gyilkosság. Bár alapvetően azt vallom, hogy a horrorból nem a trancsírozás a félelmetes, ez elérte nálam azt a szintet, ahol undorodtam is, és rettegtem belegondolni, mégis, mi van az ilyen emberek fejében.

A nyelvezete is ennek megfelelő. Durva, obszcén. De ez pont olyan eset, amikor ilyennek is kell lennie. Nem esett jól olvasni, de nélküle rosszabb lett volna.

A trükk az, hogy ennél azonban több ez a regény. A kapitalizmus egy olyan képe, amibe szintén téboly belegondolni. A regény hősei gazdag, szép, fiatalok – a többség bankár, akiknek mindezek mellett tiszta üres az élete. Az egyetlen, minden mögött álló érték a pénz. Egy életmód regénye is. Mi a fontos? Kinek milyen a ruhája, mit eszik, milyen kiegészítői és kütyüi vannak. Visszatérő elem, hogy Bateman sorra veszi, ki mit visel. Kész divatlexikon egy más szemszögből a kötet. Ez az összes téma és tele van olyan jelenettel, hogy pl. a drága éttermi látogatás egyetlen célja, hogy megvillanthassa a bankkártyát. Embertelen, hideg és felszínes – és benne elúszkál Bateman, aki szakmaként cégeket fal fel, hobbiból meg az embertársait. A kapitalizmus, ahol a hideg pszichopata sikerember lehet. Aki ugyanúgy kínoz, erőszakol és öl civilként, mint kapitalista bankárként.

Mellette ott van a sok kult elem és szinte mini esszé a kötetben. Pl. Whitney Houston munkásságának kitárgyalása, szinte dalonként és hosszasan. De feltűnt az is, hogy ez a közösség mennyire rajong Trumpért. Ő a minta, a követendő példa, akit gyakran emlegetnek és menő vele vagy a feleségével találkozni. (Mai szemmel érdekes is lenne, egy modernizált verzióban ki kerülne a helyére. Bár lehet, hogy maradna a helyén, hiszen csak behúzta az elnöki széket is…)

Azon kevés regénynek lett az egyike, amely lesokkolt. Lehet, hogy idővel majd megtanulom értékelni is, jelenleg maradok a borzadásnál.