Fülszöveg: 

Mitől ​olvad meg a szíved?

Hadd mutassam be Peppert, az úszócsapat kapitányát, krónikus maximalistát, aki mindenben a tökéletesre tör! Bár a családja épp széthullóban, kiterjedt gyorsétteremláncuk erőteljes növekedésnek indult, főként Peppernek köszönhetően. Csak komoly zsonglőrködés árán tud helytállni a hétköznapokban, miközben titokban ő felel a Big League Burger óriási Twitter-fiókjáért is.

És akkor színre lép Jack, az osztály bohóca, aki folyton borsot tör Pepper orra alá. Jack – ha épp nem a szemérmetlenül népszerű ikerbátyja árnyékából próbál kilépni – a család szendvicsbárjában szorgoskodik. A bizniszt, amit a jövőben neki szánnak, nem neki találták ki. Ám amikor a Big League Burger lenyúlja a nagymamája ikonikus grillszendvicsének receptjét, beleveti magát, hogy tweetről tweetre elégtételt vegyen.

Szerelembe és grillszendvicsbe minden belefér – legalábbis míg Pepper és Jack szóváltása őrült csatározássá nem fajul a Twitteren. És miközben a nyilvánosság előtt egymást aprítják csípős mémekkel és retweetcsatákkal, nem sejtik, hogy egy anonim chatalkalmazás segítségével, a magánéletben is keresztezik egymást az útjaik.

Ahogy mélyül a kapcsolatuk és fokozódik online a helyzet, úgy lesz egyre személyesebb a harc, míg végül a szemben álló felek kénytelenek elismerni, hogy ezen a váratlan módon, helyen és időben rájuk talált a szerelem.

Szerintem: 

Annak ellenére megszerettette magát velem a könyv, hogy

ugyanazt a konfliktust ragozza sokféleképpen – ami ráadásul pont az a konfliktus, ami hamar fel szokta őrölni az idegeimet egy regényben. A kommunikációs zavarok és az abból fakadó fájdalmak.

Hiszen a történetben sok fájdalmas pont van, és mindegyik oka az, hogy a szereplők képtelenek beszélgetni egymással és kimondani, amit igazán gondolnak. Pepper gyűlöli, hogy az anyja befogta a cégben tweet írásra és hogy képtelen az anyja és a nővére meglenni egymással. De szól is valamit? Nem. Jack gyűlöli, hogy az ikre mindent megtehet, neki meg állandóan helyre kell tenni a dolgokat és a szülők mindig őt szidják le. Tőle várják, hogy majd viszi tovább a családi éttermet, miközben app fejlesztéssel akar foglalkozni. De mond bármit is? Nem. Az ikrek féltékenyek egymásra, de bármelyik is mond valamit? Nem. Pepper évek óta egy nemezis ellen küzd, aki megbántotta még a kapcsolatuk elején – aztán a végére kiderül, hogy félreértés volt az egész, akár jó barátnők is lehettek volna, ha az egyikük meg mer szólalni és megbeszélik, mi történt. De elkezdett beszélni bárki is? Nem. Pepper és Jack majd megőrül, hogy ki lehet a netes barátjuk – de bármelyik is elkezd beszélni, vagy mond valamit, amikor kiderül? Nem – ok, itt azért Jack próbálkozna, de nagyon rossz az időzítés.
Vagyis: végig, mindenhol azt látom, hogy a szereplők nem tudnak megszólalni, nem mernek kimondani semmit és szenvednek miatta. Amint valaki elkezdi kimondani a dolgokat, megindul a párbeszéd, mindent el tudnak rendezni és jöhet az ifjúsági regényekben megszokott nagy happy end. Csak: el kell kezdeni beszélni.
Nagyon sulykolt, nagyon e körül forog minden és fontos üzenet is, de ez akkor is sok.

Akkor mit tud a regény, amiért mégis szerettem? Valami elképesztően aranyosra van megírva a cselekmény. Szinte végig mosolyogtam az egészen, és jobb kedvem lett tőle. Úgy cuki, hogy nem is nagyon tudok kiemelni egy dolgot, amire tényleges rámondanám, hogy cuki volt benne, de az összkép az.

Annak ellenére, hogy a legtöbb szereplőt meg tudnám rugdalni, hogy „kezd már elmondani mi a bajod, te szerencsesüti”, megszerettem őket. Ami nálam ritka, Jack és Pepper is szimpatikus tudott lenni. Találtam bennük egy-egy olyan vonást, amivel nagyon tudtam azonosulni. Szimpatikusak, helyesek és pozitív, jó karakterek úgy, hogy nem érzem túl jónak megírva őket, pedig azok.
Bár alapvetően köröttük forog minden és sok a kettősükkel teli jelenet is, azért élnek mellettük a mellékszereplők is. Talán Pepper anyja sikerült a legjobban, ahogy Pepper szemén át látjuk, hogy az egykori kisvárosi családanya hogyan lett nagyvállalati cápa.

Maga a szöveg is hangulatos, és talán erre lehetne legjobban azt mondani, hogy cuki a stílusa. Érthető, lineáris, sok párbeszéddel. Érzelmeket közvetít, de túlírás nélkül.
Ami azért meglepett, és ami miatt nagyon fura, hogy 2020-as az eredeti regény: Emma Lord nem mai utalásokkal írta meg, amikor a kamaszok popkultúráról beszélnek vagy arra utalnak. Pl. visszatérő elem, hogy a Bajos csajokra és a Gossip girl-re utalgatnak benne. Ha már mai fiatalok, mai környezet, sokkal jobban illett volna bele valami mai – nem valami 10-15 éves.

De nem kezdek el rossz dolgokra vadászni, mert nem győzöm hangsúlyozni, én szerettem ezt a kamasztörténetet. Számomra nagyon aranyos, nagyon mosolygós volt.

Idézet: 

De néha a pusztába kiáltott szó is többet ér, mintha csak bámulunk a semmibe.