Fülszöveg:
Mi a fontosabb: a barátság, a hűség vagy a szerelem?
Colleen Hoover és Griffin Peterson együtt visszarepítik az Egy nap talán rajongóit Ridge Lawson és Sydney Blake zenés világába.
Maggie is ott lesz.
És Warren és Bridgette.
A regény a New York Times bestseller Egy nap talán folytatása.
Szerintem:
Papíron ezt pont olyan regény, amilyenek
nekem nem szoktak tetszeni. Nagyon szerelmes, egy zárt történet folytatása, ráadásul az események sem száguldanak benne. Sőt, igazság szerint alig tudok két mondatnyi cselekményt összeszedni belőle. Akkor mégis, miért olvastam szívesen és a végére még tetszett is?
Az egyik ok talán az, hogy szeretem Hoover stílusát. Közvetlen, világos, és eltalálja a hangot, amivel az adott élethelyzetet ábrázolni lehet. Ha ezek a szereplők káromkodnak, annak oka van. Ha ők édesen és szenvedélyesen, helyenként csöpögősen beszélnek, akkor nagyon szerelmesek. Itt egyik végletnél sem érzem azt, hogy nem illik a cselekményhez. Illik hozzá.
Ehhez kapcsolódik, hogy most igazság szerint 6 szereplőt mozgat, abból 3 a kiemelt. Maggie, Sydney és Ridge. Mellettük Bridgette, Warren és Jake kap még nagyobb szerepet. Ők pedig nem csak stílusukban, vérmérsékletben, de a nyelvezetükben is mások. Üdítő, hogy pl. mennyire más Sydney és Bridgette beszéde, anélkül is fel lehet őket ismerni, hogy ki lenne írva, kié az adott mondat. Én bírom, ha az egyéniség ott van a mondataikban is, amikor különféle alakok így is meg tudnak nyilvánulni. Itt ez megvan.
A három pár annyira más, és belefér, hogy ne egyformán kedveljem őket. Jake és Maggie kapcsolatát túl gyorsnak érzem, az mintha azért lenne, hogy a végére összejöjjön a hármas esküvő Vegasban. Nekem nem veszi be a gyomrom, hogy egy elvált apa 3 hónap után eljut addig, hogy feleségül vegyen egy haldoklót. Sydney és Ridge túl édesek és tökéletesek. Ők az álompár, a nagyon helyesek és kedvesek. Ha kapnak is konfliktust, az szinte mű és nagyon gyorsan, könnyen ki is békülnek. Ez a számomra túl rózsaszín kapcsolat. Aztán ott van Warren és Bridgette, akiket viszont együtt és külön-külön is kifejezetten bírtam. Ők feleselnek, játékosan csipkelődnek, valahogy élőbbek. Tudom, nekik van saját kötetük is, az nekem még visszavan. Ezek után alig várom.
Hoover szeret valami komolyabb témát is a regényeibe vinni, és az van most is. Kellett is, mert a Sydney – Ridge és a Bridgette – Warren párosok kapcsolata kerek, ahhoz nem nagyon lehet hozzányúlni. Viszont az, hogy a halálos ítélet árnyékában Maggie hogyan él és szeret, ez milyen terhet ró azokra, akik törődnek vele, beleteszi azt a pluszt. Még akkor is, ha néha maga a nő nagyon az agyamra tudott menni. Pl. éppen elzavarta az egyéjszakás kalandját, aki többet is szeretett volna tőle. Jön Ridge és Warren segíteni neki, amt direkt úgy alakít, hogy az exe kapcsolatába belerondítson. Féltékeny, fáj neki, miközben ő maga is továbblépett. Hoover mindig magyarázza is, felfejti, hogy az érzéseik miért ilyen tettekre sarkallják őket, ez Maggie esetében is igaz, de attól még nem lesz szimpatikusabb a viselkedése, hogy túl is van magyarázva, miért ilyen.
Talán azt érdemes még kiemelni, hogy a versek és a dalszövegek iránti vonzalom ebben a kötetben is benne van. Több dalt megírnak a történetben. És miközben én bírom az alkotói folyamatokat, a végeredményekkel sincs különösebben bajom – romantikus daloknak el tudom őket képzelni – azért a kicsi ördög ül a vállamon. Túl könnyen és gyorsan írnak, szinte azonnal stúdiókész minden szöveg. Nagyon romantikusak is, az a plusz a dalokban nincsen benne. De az is lehet, hogy túl élénken él még bennem a Daisy & The Six, amiben az alkotói folyamat meg a dalok is sokkal jobban ülnek.
De ok, nem ez a lényeg. Hoover a maga zsánerében továbbra is nagyon korrekt. Van komolyabb téma is, de szenvedélyes és szerelmes a regény, jól megfogott szereplőkkel. Így az sem fáj annyira, hogy ez a regény nem valami cselekmény-, inkább csak érzelemgazdag.
Idézet:
Végül is ez a szép a szeretetben. Milliónyi különböző formában jelenik meg, és állandóan változik.
