Fülszöveg: 

Amy Leatheran, a jó kedélyű és roppant hatékony ápolónő dr. Leidnertől, a neves archeológustól kap munkaajánlatot, aki éppen egy Hasszenje környéki expedíciót vezet. A tudós gyengélkedő feleségére, a már nem egészen fiatal, de még mindig vonzó Louise-ra kellene gondot viselnie a sivatag közepén. Amy tapintatos érdeklődésére, hogy tulajdonképpen mi is a baja a hölgyenek, dr. Leidner bizonyos ideges félelmekre tesz homályos utalást. Csak nem delirium tremens? – teszi fel magának a kérdést a sokat tapasztalt nővér. Ám amikor megérkezik az ásatás helyszínére, és négyszemközt marad Mrs. Leidnerrel, kiderül, téves volt az előzetes diagnózis. A szépasszony ugyanis egészen valós dologtól retteg. Nevezetesen attól, hogy rövidesen meg fogják ölni…

Szerintem: 

Ha vicces akarok lenni, azt írom, ebben

a regényben az tetszett legjobban, hogy a végén van benne egy utalás, hogy Poirot innen az Orient Expresszre sietett, és mi tudjuk, hogy ott volt az az eset, ami talán az egyik legismertebb a nyomozótól. De azért mást is el lehet mondani a mezopotámiai gyilkosság történetéről.

Az első, hogy ebben is szépen megvan minden, ami az írónő sajátja. Talán maga az ügy annyira nem fogott meg, de ezek akkor is pipálhatók:
1: a történet szereplői a felső középosztályba tartoznak. Jól élnek, van pénzük és saját köreikben hírnevük. Az életüket a társadalmi szabályok és a kor szokásai határozzák meg, így a bűnügy mellett Agatha Christie megint tudja élni, hogy ez a réteg miképpen él. Van egy kis bennfentes belelés, ami Downton Abbey hangulatot ad neki, csak nem az arisztokraták, hanem eggyel lentebbi szinten.

2: az elbeszélő egy külső szereplő. Nem maga Poirot, hanem valaki, akivel beszélt az ügyről, és aki végigkövette az eseményeket. Most konkrétan az ápolónő, akit a meggyilkolt asszony mellé vettek fel, de éppen csak megérkezett, már haláleset történt. Egy józan, némileg kívülálló személy. Ő is pont azt a szerepet tölti be, amit Watson Sherlock Holmes mellett. Neki is van esze, megfigyelései, de Poirot mellett nem rúg labdába. Megfigyeli, beszél vele és általa mi is követhetjük a nyomozót, aki neki és így nekünk is elmagyarázhat dolgokat.

3: nem szerelmi történet, de van szerelmi szála és azzal színesíti az eseményeket. Eleve az áldozat egy gyönyörű asszony, akiért sokan rajongtak. Akinek a múltjában van egy baljós szerelem. Az indíték tehát innen jön, és van a történetben egy fiatal lány, aki férjhez menés előtt van, és itt derül ki, kinek mond majd igent. Nincs szerelmi édelgés, nem ír szenvedélyes jeleneteket Agatha Christie itt sem, de a szerelem nélkül nem működik a történet, annyi mindenben jelen volt valamiképpen.

4: a végén a leleplezés egy Poirot-monológ, ahol mindent szépen elmagyaráz. Természetesen azért is jár a pipa, hogy a történetben el voltak szórva a nyomok, de itt áll minden össze. Meglepő fordulat, ahogy az írónő szokta.

5: a nyomozás beszélgetésekből áll, és Poirot a kis szürke agysejtekkel oldja meg. Az emberek érzelmei, az indítékok oldják meg az esetet. Itt a tettes a végén ki is mondja, hogy bár bizonyíték nincs, mindent tagadhatna is, nem teszi.

Akkor miért tetszett kevésbé?
Leginkább azért, mert sem az elbeszélő, a kis ápolónő, sem a gyilkos vagy az áldozat nem voltak szimpatikusak. A nővérről eleve keveset tudunk meg, és talán direkt is ilyen üres alak, az ő szerepe itt az elbeszélés és az olvasónak közvetítés Poirot mellől. A gyilkos azért, mert nem tudtam átérezni az indítékait. Sikeres lett, jó és új élete volt, amit egy nő miatt eldobott újra? Valahogy nem veszi be a gyomrom, hogy egy szerelem, ami már inkább megszállottság, így jár el. Az áldozat meg azért, mert Poirot nagyon élesen lefesti önző, baljós teremtésnek. Találó, amikor Jágónak nevezik Shakespeare után – aki azt élvezi, hogy viszályt szít és a többiek szenvednek az ő ármányai nyomán. Ami itt nem s ármányos, mint Jago esetében, simán a külsejével és pár beszólással érte ezt el.

Még egyet kiemelnék – Agatha Christie jól tudott saját élményekből is meríteni a történethez. Az ő második férje is régész volt, kísérte is el ásatásokra, és így hitelesnek lehet elfogadni, hogy abban az időben az angolok eképpen kutattak és végeztek ásatásokat, félig úri passzióból és szinte nyaralásképpen.

Nem fogom a jobb Agatha Christie történetek között számon tartani, de azért nem is bánom, hogy olvastam. Színvonalat tart akkor is, ha ennél sokkal jobbak is vannak az írónőtől.