Fülszöveg: 

Beszállás! ​A Prometheus utasszállító repülőgép rögtön indul Párizsból Croydonba!

Huszonegy utas és két légiutas-kísérő elfoglalja a helyét, és a gép a magasba emelkedik. Két kabinjából a hátsóban vegyes társaság gyűlik össze: angol fodrász kislány, francia régészek, angol fogorvos, két arisztokrata hölgy, francia öregasszony – és egy nagy bajszú kis belga. A második ülésen az ebéd utáni kávé mellett elszunyókál az öregasszony. A kilencedik ülésen szenved a kis belga. Az ötödik és hatodik ülésen vitatkozik a két régész. A tizenkettedik ülésen a fogorvos udvarolni próbál a tizenhatodik ülésen a fodrászlánynak. A légiutas-kísérők fel-alá rohangálnak. Egy darázs döng, majd „csatt!”, lecsapja valaki. A második ülésen – csak nincs valami baj? Feje félrebillen… nem mozdul…

Micsoda szerencse, hogy a kilencedik ülésen a kis belga azonnal magához tér, amint földet ér a gép. Poirot életében először gyanúsítottként kezdi a nyomozást, de szerencsére nem úgy fejezi be.

Szerintem: 

Viccelődjek azon, hogy Poirot földön, vízen és levegőben is

megtalálja a gyilkosokat? Hajózhat a Níluson, vonatozhat át Európán, vagy éppen repülőre ülhet, előle nincs menekvés.

Ez a történet a repülőgépes eset. Mérgezés, és a gépen kellett lennie, aki becsempészte az asszony italába a mérget. A tökéletes zárt szoba bűntény: egy levegőben levő repülőről aztán nem lehet eltűnni, vagy potyautasként rejtve utazni és ölni.

A helyszín az írónőtől talán szokatlan, de különben egy rá jellemző, tipikus Poirot-történetet írt. Megvan a gyanúsítottak köre, és Poirot beszélget velük, az áldozat élettörténetét ismeri meg. Nem azzal játszik, hogy ki merre és mikor mozgott a gépen, és nem ujjlenyomatokat kutat. Azzal a rendőrség van el, hogy kinek lehetett hozzáférése és tudása egy fúvócsővel mérgezett nyilacskát kilőni. Még poénnak is elmegy, hogy a gépen utazó író a menetrendeket bújja, hogy ott találjon valamit, amivel a kötetében a gyilkost lebuktatja. Itt szó sincs ilyesmiről. A jellemek és az indítékok számítanak.

Tipikus abban is, hogy van egy fiatal lány, aki belekeveredik az esetbe. Hozzá kötődik a történet szerelmi szála. Hiszen Jane hazafelé repült Franciaországba, és a gépen volt a fiatalember, aki kisegítette a kaszinóban és akivel szemeztek. Ám nem Norman az egyetlen, aki érdeklődik Jane iránt. A fiatal régész, az apjával utazó Jean szeme is megakadt rajta. És szerencsére van egy Poirot, aki finoman gondoskodik róla, hogy a lány jól válasszon. Agatha Christie most sem romantikus regényt írt, de ennyi szerelmi szálat hagy a női olvasóknak.

Tipikus az a társadalmi réteg, akik közül a szereplők kikerülnek. Agatha Christie a középosztályról, annak is inkább a felső rétegéről ír. A meggyilkolt nő hírhedt uzsorás volt, akihez a jómódúak jártak. A gépen is voltak gazdagok, nemesek. Vagy, szakmájuk mesterei, akik nevet szereztek ezzel maguknak – a két Dupont, saját szakáguk tekintélyei a régészetben. Ahogy viselkednek, ahogy ki lehet őket hallgatni, mind-mind egy-egy életkép a korszak Angliájából. Ha meg gonosz akarnék lenni, megjegyezném, hogy Agatha Christie a saját életét miképpen írta be kicsikét. A második férje ugyanis régész volt, több útra is vele tartott. Vajon akkor melyik fiatalember lesz az igazi Jane-nek? Jane az, aki kicsit kilóg a sorból. Ő lentebb áll, mint egy átlagos Agatha Christie szereplő. Egy fodrászlány, vagyon és név nélkül. Az egyetlen pozitív dolog vele kapcsolatban, hogy helyes és önellátó, modern lány. Így sem értem, hogy pl. a végére Poirot hogyan tudja titkárnőnek beajánlani egy ásatásra. Azért a fodrászat és a titkárnői feladatok nem éppen egyeznek.

Van benne kellő bulvár elem, fordulat és kiderülő titok is. Szórakoztató, ma egészen bestsellernek is meg lehet írni. Agatha Christie ennél finomabb, előkelőbb és tárgyilagosabb. Hiszen most is egy gondosan szerkesztett, sok párbeszéddel operáló, lassabb feltárást kapunk.

Mennyire lehet kitalálni, ki a gyilkos és miért? Így utólag azt mondom, látom a mintát más regények mellé téve, de olvasás közben nem jöttem rá. Pláne, hogy nem is szóló tett, bűntárs is van. Pedig erre is volt már példa a szerzőnél.

Alapvetően szeretem a krimi stílust, amit Agatha Christie ebben a regényében is képviselt. Szerettem a humorát – az nagyon elmebeteg, amikor a meghallgatáson az esküdtszék simán úgy döntött, hogy Poirot a legvalószínűbb gyilkos-jelölt. Talán ebből a történetből ezt viszem magammal – ahogy egyes részeken kifejezetten jókat mosolyogtam.

Ennek ellenére a kedvenceim helyére nem tör, de egyszer kellemes kikapcsolódás volt.