Fülszöveg:
Hercule Poirot azt reméli, hogy békességben töltheti vakációját az exkluzív tengerparti nyaralóhelyen. Sajnos, már az első napok is zaklatottan telnek – mindenki arról susog, hogy a híres „férfifaló”, a szépséges színésznő, Arlena Stuart ezúttal kire vetette ki hálóját. Kavarognak az indulatok a szépasszony körül – mígnem egy különlegesen szép, verőfényes napon rábukkannak a holttestére! És éppen Hercule Poirot volt az, aki utoljára beszélt Arlenával, amint a csábos teremtés titkos találkára osont…
Poirot úrnak természetesen ezek után nem adatik meg a nyugalmas nyaralás! Mivel a szép Arlenára sokaknak volt okuk haragudni, a gyanúsítottak száma sem csekély. Monsieur Poirot azonban nem volna méltó hírnevéhez, ha végül nem sikerülne kibogoznia a nem mindennapi rejtély szálát – és lelepleznie a valódi gyilkost.
Szerintem:
A helyzet az, hogy nem tudtam ezt a történetet most élvezni. Nem is régen olvastam a Helikon egyik Agatha Christie novellagyűjteményét, és a helyzet az, hogy találtam benne egy
ehhez bántóan hasonló novellát.
Vagyis, nekem ez az olvasás most arról szólt, hogy kerestem, miben más ez a történet regény hosszban, mint a másik egy novellában. Nagyon sok a hasonlóság – Poirot, a nyaralás, az öregedő szépség, akiért még mindig megvesznek a férfiak és aki áldozattá válik. Végig déjá vu gyötört, és úgy éreztem, ezt a történetet már ismerem. Minél jobban belegondolok, igazság szerint csak a kimenetelben van különbség. Az egyikben a szerető a gyilkos, mert igazából csaló, aki pénzre játszott. A bukás meg túl közeli lett. A másikban meg a férj mesterkedett, mert másba volt szerelmes és mást akart maga mellé, de a teljes vagyonnal. Mondjuk, ez mutatja, hogy mennyire a szerzőn múlt, a történet végére kit hoz ki gyilkosnak. Úgyis Poirot fogja a végén elmagyarázni, miért csak az tehette, aki.
Egyszerűen nem úgy van megírva, hogy az olvasó megfejtse a történteket.
Utalások persze vannak, most is előttünk vannak a kis részletek, amelyekből Poirot majd megfonja a történet fonalát. De össze csak a magyarázattal állnak, amit egy kiselőadásban a végén majd meghallgathatunk. Máskor jobban élvezem ezt, most kevésbé. Így most túlságosan érzem, hogy igazából mennyire Agatha Christie játszmája, ki a gyilkos és meglepődjünk. Most is vezeti a tekintet, ad gyanúsítottakat, és megint úgy kavarja a lapokat, hogy szinte végig ártatlannak mutassa, aki végül a gyilkos lett. Néha olvasom is úgy, hogy azt keresem, kinek van a legjobb alibije, vagy ki tűnik nagyon ártatlannak. Mert ők a gyilkos szerepére a legesélyesebbek a szerzőnél.
Pedig, minden jót is el tudnék mondani a regényről, amiért szeretem Agatha Christie munkásságát. A felső középosztály annyira jó képét adja, hogy szerintem a korszak angol világát és embereit tőle ismerjük meg legjobban. Nagyon jó a karakterábrázolásban. Arlena, akit a szépsége mindig vitt előre és akit mindig imádtak. A szelíd férj, aki nem akarja meglátni, mi történik a felesége körül. A jóképű fiatalember, aki a szomszéd lány típusú felesége mellett most meglátja a Szépséget. Nem is csak egy-egy emberi kép, de közben a társadalmi osztályuk képei is. Kinek jelent ez a nyaralás szinte semmit, kevesebbet, mint amihez szokva van. Kinek meg a nagybetűs Út, amiért megdolgozott. Ki hogyan tud kikapcsolni. Kikkel és hogyan barátkozik, milyen kapcsolatokat ápol. Ahogy a pletyka megindul a vendégek között, tárgyalva a szerelmi viszonyokat még a gyilkosság előtt.
Mindez értelmesen, lényegre törően elbeszélve. Sok a párbeszéd, Poirot szállítja a szokott megfigyeléseket az emberi természetről. És még mindig büszkélkedhet azzal, hogy nem engedi az érzelmeknek – legyen az szereplői szerelmes volta vagy gyásza – hogy rontsák a tárgyilagosságát.
Nagyon nem volt szerencsés pont most ráakadni. Máskor tetszett volna, most meg novella-utánérzet. Plusz, a Halál a Níluson ismert történettel is lehetne hasonlítani, de a novella kapcsán is felmerült bennem, így most nem teszem.
