Fülszöveg: 

Amikor ​a közutálatnak örvendő veterán hadfit a paplakban holtan találják – kétség nem férhet hozzá, hogy gyilkos kéz fegyverétől –, voltaképpen senki sem csodálkozik. Hiszen maga a galamblelkű pap is kijelentette, méghozzá népes társaságban, hogy ha valaki netán meggyilkolná Protheroe ezredest, ugyancsak nagy szolgálatot tenne az emberiségnek. Bizony, sokan örültek volna, ha az ezredes nem áll az útjukban – kezdve fiatal feleségén, aki első perctől fogva boldogtalan volt mellette. Vagy nézzük például az első házasságából való lányát, aki szerint, ha apjában volna annyi tisztesség, hogy beadja a kulcsot, megoldódna minden probléma, nem beszélve a sikkasztással és pápista szimpátiákkal vádolt ifjú káplánról, akit az ezredes nyilvánosan megszégyenített, avagy a fiatal festőművészről, aki Protheroe lánya körül legyeskedik, de a feleségét szeretné megszöktetni.

A rejtélyes gyilkosság kivizsgálásával megbízott Slack felügyelő roppant rossz modorú ember; nem is megy semmire a kihallgatott falubeliekkel. A nyomozás már-már zsákutcába jut, amikor közbelép Miss Marple, a finom, törékeny öregkisasszony, az emberi lélek nagy ismerője. Előbb derűsen közli, hogy legalább hét olyan személyt tud, aki nagyon örült volna, ha Protheroe ezredes jobblétre szenderül, majd (a tőle megszokott finom tapintattal) kezébe veszi a dolgot, és nem is nyugszik, amíg ki nem deríti az igazságot, ám a tettes leleplezésének dicsősét átengedi Slack felügyelőnek: hátha ettől egy kicsit megjavul a modora.

Szerintem: 

Ez most kicsit csalódás volt – kellett is

elmélkednem azon, miért is. Sok minden benne van, amit a szerző tollából szeretek, és mégis.

Hiszen a történet bonyolítása és a gyilkos meglepetés volta most is megvolt. Egy olyan férfit ölnek meg, aki megkeserítette a környezetében levők életét, és sokan mondogatták, hogy meg tudnák ölni. Gyanúsított bőven van, és vallomás is születik. Csak éppen mindig van egy leleplezés, ami más felé tereli a figyelmet.
Agatha Christie ebben volt a legnagyobb – úgy vezet át a történeten, hogy a végére az legyen a gyilkos, akire az ember nem is gondolt volna. Itt az egyik legjobb trükköt használja ehhez: a gyilkos magára tereli a gyanút, be is vallja, de úgy, hogy a nyomozóknak úgy tűnjön, mást akar fedezni és elengedik. Az olvasó sem gyanakszik, kihúzza a gyanúsítottak közül, de… Mindig jön az a fordulat.

A helyszín egy vidéki, unalmas kisváros és meg van töltve a kor jellegzetes figuráival. Talán azt érezni, hogy a módos középosztály közelebb állt a szerzőhöz, és az a világ jobban él a regényeiben, de itt is megvannak a tipikus karakterek.
Plusz, a szereplők egy-egy életszerű vonással vannak felruházva, amitől emberibbek lesznek. A kedvenc ilyenem különben Lettice volt, az ezredes lánya. Elsőre magának udvaroltató csinos, de butuska fruska, aztán kiderül, hogy nagyon is helyén van az esze. Még addig is eljut, hogy a magába bolondított fiú rokonainak szóljon, hogy védjék meg a fiút tőle.

A stílusa is hasonló a szokotthoz – beszélgetnek, nagyobb részt kommunikcióból épül fel a cselekmény. Csak éppen a pap az elbeszélő, és valahogy nehézkesnek, kenetteljesnek éreztem. Szinte bárki mást jobb narrátornak gondolnék. A lelkész unalmas, naiv, rácsodálkozó figura. Sokat mond róla, hogy a feleségét gyermekemnek szólítja. Hogy szó nélkül eltűri, hogy nekik van a legalkalmatlanabb cselédjük – mert a neje szerint egy ügyesebbet elcsábítanának tőlük. Megjegyzem, mi értelme tartani, ha tulajdonképpen csak morog, rossz a modora, és amit csinál, az is rossz? Legyen az takarítás vagy főzés.

Gyanítom, ez is a humort szolgálja, mert ez egy könnyedebb krimi. Elvben humoros életképek és figurák mozognak benne, csak nem voltak igazán a fogamra. Mint a fent említett rossz cseléd. Én nem mosolyogtam a dolgain, hanem értetlenkedtem a család helyében, hogy miért nem tesznek valamit ellene. Ha már el nem küldik, mégiscsak az urai, utasíthatnák. Nem takarít ki rendesen? Én minimum odahúztam volna a szekrényhez, végighúztam volna az ujjam a poron, aztán beletöröltem volna a ruhájába. Csak venné a jelet, hogy takarítson jobban!

Megvan a szerelmi szál is, ami valamennyire minden Christie-regényben akad. Talán az is volt a gond, hogy megszoktam, hogy a regény végére legalább egy boldog pár akad, itt viszont legfeljebb az ilyesmi, hogy a lelkész neje bejelenti, hogy állapotos.

De talán a nem tetszésem legnagyobb oka, hogy Miss Marple alig szerepel. Itt ő még csak mellékszereplő, megjelennek a sajátosságai, de csak a pap látószögéből látjuk. Ő meg eleinte nagyon nem kedveli a vénkisasszonyt.
Miss Marple egyik legjobb vonása, ahogy mindenről eszébe jut egy helyi eset, így kevesebbszer fordul elő, pedig ezek a jobb részek. Azokban látom a Miss Marple történetek igazi humorát, és ez most nagyon kis adagban volt csak.

Egynek elment, de azért ennél bőven van jobb Miss Marple-történet.