Fülszöveg: 

1925. Bécs
A Recepciós kisasszonyok folytatásában újra az arany húszas években találhatja magát az olvasó, egy korban, ahol a változás szele nem csupán a női lelkeket kuszálja össze, hanem egy identitását vesztett nagyváros minden szegletét is. Miként alakul Dalma, Berta és Liselotte sorsa a neves bécsi hotelben? Létezik-e felhőtlen boldogság? Honnan tudhatjuk, hogy jó úton járunk-e?

Szerintem: 

Azt nem mondanám, hogy szenvedtem vele, de

bizony rendszeresen kizökkentem az olvasásból és nem nagyon tudott lekötni ez a regény. Nézzük is meg, miért.

Ami legjobban megakasztott, az a nyelvezete. Tudom, hogy a XX. század eleje óta változott a köznyelv, de itt azzal akart a szerző egy múlt századi miliőt megteremteni, hogy a szereplői nagyon szépen, túl választékosan és körülíróan is beszélnek. De a narráció is ilyen. Ha valamit lehet egyszerűen is mondani, itt biztosan valami szóvirággá lesz változtatva. Ez engem elidegenít. Jókai szereplői is emberibben beszélnek, pedig ő több mint 50 évvel korábbra datálható, mint a regény játékideje. A nyelvezet nekem hiteltelen és zavaró. Ez a legnagyobb bajom a kötettel.

A kettes, hogy egyes témákban nagyon szélsőségesnek érzem a szereplők álláspontját. A legjobban a feminizmus kapcsán látom ezt benne. Főleg Lotte nagyon pártolja, és mindenre azt mondja, a nő döntése. Az egyik szobalány árulja a testét? Az ő teste, az ő döntése. Meg se hallja, amikor Dalma figyelmezteti, hogy különbség van a kényszer és a szabad választás között. De említhetném azt is, mennyire kétszínűnek éreztem ugyanettől a szereplőtől, amikor nagy mellénnyel bevállalja az erotikus fotózást, mert ő modern nő és miért ne mutathatná meg magát, de majd belepusztul, hogy a barátja meg ne lássa a kikerülő képeket. Rendben, azt nem tudta, hogy filléres képeslapot gyártanak belőle, de szerintem a barátjának egy kutya, hogy egy szalonban, vagy az utcán bámulják a barátnője meztelen képeit.

Harmadik: három hősnő van, és kettő kifejezetten idegesített. Lotte, a gazdag család lázadó szépsége kapcsán már fejtegettem, mi nem tetszik az alakjában. Berta kapcsán azzal volt bajom, ahogy emésztette magát a korábbi döntései miatt. Ahogy vívódik, el merje-e mondani a barátnőinek, hogy leszbikus. Valahogy ezt a témát is korainak érzem a korszakban. Berta annyira elfogadó közegre talál, amit akkor nem tudok elképzelni, még ha a barátnői nyitottak is. Ez Bécs, nem Párizs. Ebben az időszakban Angliában simán be is börtönözték volna ezért. Már csak azért sem érzem reálisnak, mert pár jelenettel korábban a lányok fejtegetik a véleményük, és akkor inkább képviselik, amit a kor sajátjának érzek. Hogyan változott meg hirtelen a véleményük annyira?
Valahogy túl modernnek érzem a képviselt értékeket a korhoz képest. Ahogy Lotte nagyvilági feminista, ahogy Dalma nyíltan a szeretője Oskarnak, ahogy Berta igyekszik megélni a nemi irányultságát. Ma teljesen ok, de az 1920-as évek Bécsében? Nekem egyszerűen jobban működött volna ez a történet az 1970-es években.

Végül, nem is igazán szól a könyv semmiről. Szépen haladnak a hétköznapok, közben van egy kis kavarás a fentebb említett helyzetek miatt, és ennyi. Olyan hiányérzetem van végig. Mit mondanák, miről szól ez? Három barátnő próbál boldogulni Bécsben? Ennyi? Ennyi.

Annyira különben egyik fenti sem zavart, hogy utáljam miatta a regényt. Annyira erős érzelmeket nem váltott ki belőlem. Lehet, akkor többre értékelném. Így számomra túl semmilyen. Nem szerettem, nem utáltam, csak elolvastam és félretettem.

Idézet: 

Nem tudom, mi okozhat nagyobb pusztítást, a durván odavetett szavak, vagy azok, amelyeket soha nem mondanak ki.