Fülszöveg:
Kanada vad, tágas erdeiben áll egy fehér kastély: Snowfields. Ebben az internátusban képzik a világ legjobb lovasait, és itt gyógyítják a sérült lelkű lovakat.
Új ló érkezik Snowfieldsbe, és azonnal lenyűgözi Zoét. Ő Crystal, a hófehér, csodaszép kanca. Terápiára van szüksége, mert időnként váratlanul megvadul és veszélyessé válik. Zoe és a többiek azonban el sem tudják ezt képzelni róla, mert jámbor, derűs és végtelenül nyugodt állat. Ám egy alkalommal, amikor Zoe lova, Shaman Crystal mellé kerül a karámban, Crystal megmutatja a sötét oldalát…
Szerintem:
Egyre biztosabb vagyok benne, hogy ez a sorozat
egyre kevésbé tetszik nekem. Újabb ló, újabb kaland, más szereplőt ismertünk meg kicsit jobban, és még mindig nem áll össze.
Zoe újfent a középpontban, de most szerencsére nem siránkozza végig a kötetet. Most nagyon is tevékeny, magabiztos és beleveti magát a dolgokba. (Kivéve a fiúügyeket, de arról majd később.) Ez pedig nem hiteles, vagy inkább azt írom, ahogy képes erre, az a mese felé viszi a dolgokat. Senki, a felnőtt lovászok se mernek pl. a megvadult Crystal közelébe menni, Zoe igen és még ki is menti onnan Shaman-t. Persze. Újfent azt érzem, hogy akar is reális lenni, nem is, ettől meg idegenkedem.
A szerelmi szál, amit említettem is, ilyen. Itt már nyilvánvaló, hogy Zoe számára Cyprian több mint egy sima barát. De nem mond semmit, nem is kérdez semmit, csak magában tépelődik, hogy a fiú és Isabelle között vajon mi van. Egy ponton már majdnem ledobtam a könyvet, amikor arról olvashattam monológot, hogy Cyprian neki olyan keveset mond, vajon Isabelle-nek jobban megnyílik? Ezt is írtam már, de tartom: minek 13 éveseknek egyre több ilyen szálat írni?
Aztán, a kötet konfliktusa. Az új ló, Crystal, néha érthetetlen okból megvadul. Isabelle meg állítja, hogy ez a ló igazából Chenoa, a bátyját majdnem megölő állat. Kapunk egy olyan sztorit magyarázatul, hogy kínomban azon is csak nevetni tudtam volna. Tudom, gyerekkönyv, de akkor is! Akkora mese habbal…
Röhejes, ahogy az igazgató helyettes tanárnő megint áskálódik. Egy óvodába várna az ember olyan dolgokat, amiket ez a nő sorozatban művel.
Az osztálytársak közül meg Isabelle múltbéli traumáját ismerhetjük meg, de nem mondhatnám, hogy ezzel sokkal mondtak volna el róla. Árnyalták kicsit, de még most is alig több halvány papírfiguránál.
Az csak hab a tortán, hogy az átkötő fejezeteket a ló szemszögéből olvashatjuk. De annyira megszemélyesítve, hogy már nem is állatnak tűnik. Most mit mondjak arra, hogy a ló elviselhetetlen fájdalmat érez, amit a narrációjában végig úgy ír le, hogy elhatalmasodik rajta a Gonosz? Eddig nem volt ilyen lovas nézőpont, de remélem, nem is lesz több, mert illúzióromboló és a cselekménynek sem ad semmit.
Vagyis, ami húzza lefelé: egyre mesésebb cselekmény, gyerekesen viselkedő felnőttek és kamaszok, Crystal nézőpontja, végtelenül egyszerűen megírva. Még mindig tudom írni, hogy szeretem az állatbarát tartalmat és a lovas könyveket általában, de lassan ez már nem elég.
