Fülszöveg: 

Most akkor a gólya hozza a babát, vagy nem? A polip tényleg hasonlít az emberre? Az éhes víziló ráfanyalodik a húsra? És miért hívnak mosómedvének egy állatot, ha nem is mos? A szerző legsikeresebb könyve, a Segítség, ember! most új kötettel folytatódik, amely talán még humorosabb és izgalmasabb, mint az előző. Az állatok ezúttal is szórakoztató monológokban mesélnek magukról, valamint az emberről, aki néha az ellenségük, néha a barátjuk. Mire a könyv végére érünk, a sok nevetés közben megismerjük a szereplők szokásait, étrendjét és lakhelyét, mintha végigültünk volna egy szórakoztató természetismeret- vagy biológiaórát.

Szerintem: 

Humoros ismeretterjesztés az állatokról? Talán

valami ilyesminek kellene nevezni ezt a kötetet. Én érdekesnek találtam, a stílusát is szeretem, bár egyes dolgokon kissé felhúztam a szemöldököm benne.

Először is, kicsit olyan, mint egy enciklopédia. Sorra veszi az állatokat, akad köztük nagyon sok háztáji vagy nálunk is honos faj, meg pár egzotikusabb élőlény is. (Azért belőlük van kevesebb.) Mind kap valami egyedi szituációt, vagy olyan monológot, ami jellemzi magát az állatot is, vagy éppen egy sztereotípiára épül – a bagoly például végig okoskodik a saját részében. Ha így belegondolok, elképzelhető úgy is a könyv, mint egy interjúkötet, csak éppen ennek megszemélyesített állatok az alanyai.

Változatos, mert annyira sokféleképpen mutatja be az állatokat. A ló kapcsán lovas közmondásokat magyaráz szituációkkal – a kakukk védőbeszédet tart annak a szokásának, hogy mással kelteti és nevelteti a fiókáit, mintha a rendőrségnek magyarázkodna, és még sorolhatnám.

Humoros, és az egész hangvétele nagyon könnyed. Ahogy az állatok beszélnek, amilyen helyzeteket elmesél, mind mosolygós. Még akkor is igyekszik ezt a színt megtartani, amikor különben brutális dolgokról mesél. A kakukkot már emlegettem – egy természetfilmben már láttam is, amit itt az anyamadár megfogalmaz, hogy a fióka hogyan löki ki a fészekből a többi tojást, de a már kikelt fiókákat is. Kegyetlen, nincs rá jobb szavam. De itt kap egy olyan keretet, hogy mégsem ez a maradandó hatás benne, hanem eltereli a figyelmet a szituáció humorával.

Szerettem benne, hogy sok információt tartalmaz. Arról az állatról, amit éppen bemutat, sok mindent belesző a szövegbe. Még olyan tényeket is, hogy nálunk mennyi az eszmei értéke. Nem mintha ezeket meg tudtam volna jegyezni, de benne van. Játékosan tanít, és ez egy jó dolog benne.

De, ami ellenszenves volt nekem: teljesen egyetértek azzal, hogy az állatokat becsülni kell, és védeni kell a környezetet. Hogy az ember mennyire káros lény, milyen pusztítók vagyunk. Itt viszont nagyon szájbarágósnak és túlírtnak éreztem, hogy ezt ki is mondja a szerző. Sok összehasonlítást ráhúz arra, hogy milyen az állat, milyen az ember és az ember a rosszabb. Ez már nem játékos és nem magunk vonjuk le a különben nagyon igaznak érzett tanulságot, hanem nagyon ránk van erőltetve, a szánkba van rágva.
Nekem ez ellenszenves, még ha tényleg nagyon egyet is értek vele.

De különben egy jópofa, hasznos könyv, én nem bántam meg, hogy elolvastam.