Fülszöveg: 

Verne egyik legnépszerűbb regénye, annyi más művéhez hasonlóan, a lélek nemességét, a bátorságot és az önfeláldozást dicséri; és e kiváló jellemvonások számára az egész földkerekséget szánja terepül. Mégpedig a szó pontos értelmében: az eltűnt Grant kapitány nyomában a 37. délkör mentén az egész földet tűvé teszik Glenarvan lord, Paganel, a Grant gyermekek és bátor segítőtársaik; elemi csapásokkal, emberi gonoszsággal és vad emberevők veszedelmeivel dacolva három világrészt járnak be, míg végül, már reményük vesztével, hősies útjukat siker koronázza. 

Szerintem: 

Jules Verne izgalmas határon helyezkedik el. Történeteiben általában van egy romantikus regényes – korstílusra értve – és tudományos vetület is. Nem véletlenül emlegetjük azért, mert néha egészen olyan a könyveit olvasni, mintha a jövőbe látott volna.

A Grant kapitány gyermekei is tartalmaz

realitáshoz közeli, előre vetítő elemeket és romantikus kalandregényes fordulatokat. Kicsit kap a mesét szerető, meg az is, akinek a valós kalandok, földrajzi tények kellenek. Azért ez nem olyan előrenéző, mint akár a Holdra utazás vagy Nemo kapitány tengeralattjárója, de lehet, most ezt éppen szerettem is benne.

A cselekmény tulajdonképpen kalandok sora. Egy angol nemes és fiatal felesége egy segélykérő üzenetre bukkannak, hirdetést adnak fel és így megismerkednek az elveszett hajóskapitány, Grant gyermekeivel. Segítséget ígérnek nekik, és mivel nem csak nagyon gazdagok, de kalandvágyók és jószívűek, bele is vágnak az elveszett apa felkutatásába. Először Dél-Amerika a célpontjuk, majd amikor rádöbbennek az üzenet rossz értelmezésére, Ausztrália felé haladnak tovább. Minden fejezet egy új kaland, amelyben megismerkednek helyi viszonyokkal, emberekkel és sok-sok veszélyes helyzetbe is belekeverednek.
Személy szerint jobban tetszett Dél-Amerika, mint Ausztrália. Ott még minden újdonságnak hatott és bírtam a helyi segítőjüket is. Egy kifejezetten hősies helyi vadász, aki legyőzhetetlen lovával minden veszélyen átsegítette a csapatot, legyen az sziklaomlás vagy özönvíz vagy gonosz emberek ügyködése.

A szereplők a romantika örökségéből léptek ki. Csak ragyogóan jó vagy rettenetesen sötét szereplői vannak. A célt segítők, a kis csapat a jók. Kapnak segítőket és lesznek akadályok is menet közben, emberiek is. Minimális árnyalat fért csak el a kötetben. Talán csak annyi ötlik fel bennem, amikor az áruló a végére szépen beletörődik, hogy nem viszik haza, nem kerül börtönbe, de akkor boldogulnia kell a kis lakatlan szigeten, amit Grant és a túlélők már egészen lakályossá is tettek, ahova most beköltözhet.
Romantikus szálat különben Verne egészen úgy írt, mint Agatha Christie szokott. Szépen megemlíti, hogy a jachtot vezető fiatal kapitány és Mary Grant között alakul valami, a végén meg az apa szépen áldását adja rájuk. Lord Glenarvan és neje pedig végig egy boldog, kiegyensúlyozott és friss házasság élvezői.

Nem mai regény, ez magyarázza az archaikus elemek nagyobb számát. Nem állítom, hogy nem zavartak olvasás közben, de legalább értem, miért vannak. Ami viszont az agyamra ment, és nagyon nem szerettem: a dátumozás betegesen gyakori megjelenése. Minden napra pontosan, mint egy úti naplóban, állandóan ismételve a hónapot és napot, jelenik meg. Ha mindnél ittam volna valami alkoholt, már mosnák a gyomrom.

Cserébe kapunk humort, szerencsére. A csapat potyautasa egy francia földrajztudós, kinek ballépései kitartanak az egész történetben. Jó szándékú, kedves figura, de tudóshoz méltón elvarázsolt kicsit és megtalálja a baj. Elég csak arra gondolni, hogy a maori tetoválások miatt nem bírja rászáni magát, hogy hazatérjen. Gyerekkoromban sokat láttam az Ezüst-tó kincse című filmet, amelyben volt egy lepkebolond angol, aki a csata közepén is képes volt papillon-t hálózni magának. Na, rá emlékeztet nagyon Paganel figurája.

Összességében ez egy értelmes kalandregény, amit ma is jól lehet forgatni. Csak túl kell lépni pár, ma már patinás írói eszközön, amit nehezebben fogadhatunk be.