Fülszöveg: 

Egy hős haragja képes legyőzni egy zsarnok dühét?

Senki nem hitte volna, hogy az egykor gyámoltalan Owen Kiskaddonból egyszer karakán fiatalember lesz, Királyforrás udvarának elismert tisztviselője – miközben az uralkodó, Severn Argentine csak még hataloméhesebb és kegyetlenebbé válik. Owen azt a parancsot kapja, hogy szítson háborút az egyik szomszédos országgal, ám eközben megismeri annak gyönyörű, zárkózott vezetőjét, akinek varázsereje talán még a fiúén is túltesz. Mikor Owent megfosztották szeretett pártfogójától, nemes tanácsadójától és igaz szerelmétől, tudta, eljön majd a nap, amikor a rettegett és gyűlölt királyt letaszítják a trónról. És most, amikor Severn hódítóhadjáratot tervez, eljött az idő… Owen sorsa pedig az, hogy ő maga vigye be a végső csapást.

Severn gonoszsága határtalan, akár a legendákból ismert Végtelen Mélység. Ellenfelek és ártatlanok vérét egyaránt kész kiontani, hogy tovább bitorolhassa a trónt.

Szerintem: 

Wheeler Owen Kiskaddon történetének

a végére ért, és remek lezárást sikerült írnia. Miközben sok mindent átvesz a Rózsák háborúja világából, viszi tovább az Arthur mondakör átdolgozást, és szinte mindenkinek kerek, szerethető véget írt.

Pedig az elején voltak kétségeim. Az előző rész óta 7 év telt el, Evy már kétgyerekes anya és királyné, Owen mégis csak rá vár, és titkon drukkol, hogy Jago valamilyen balesetben odavesszen. Pedig látja, hogy a nő boldog, szereti a férjét is és a gyerekeit is. Evy el is mondja Owennek, hogy keressen valakit, legyen szerelmes. De Owen annyira benne van az önsajnálatban, hogy erre képtelennek tűnik. Nekem meg nehezemre esik elhinni, hogy ennyi idő után, ilyen körülmények között is ennyire odáig legyen a nőért.

De szerencsére Severn király ármánykodna, Owennek lépnie kell és így esélyt kap ebből a rossz körérzetből is kilépni. Severn háborút akar szítani, és az indok az lenne, hogy Owen megkéri Sinia hercegnő kezét, aki nemet mond, és így hadba lehet vonulni. Owen elutazik, és színre lép Sinia. Több cselekményszál is beindul, és egyre érdekesebb a könyv.
Hogy alakul Sinia és Owen kapcsolata?
Mi lesz a sorsa Eyric hercegnek és a fiának, akiknek jogosan járna a trón?
Severn mikor kap észbe, vagy a hatalomért tényleg képes a halálba taszítani a királyságot minden lakójával?

Ármánykodnak, lesz háború és sok varázslat. Közben meg egy aranyos szerelmi szál is – szerettem az ívét, ahogy Owen nyitni kezd a hercegnő felé, a szövetségesévé válik és fokozatosan bele is szeret. Nem jön könnyen a happy end, lesz még próbatétel is, Evy is színre lép, de ki van ez találva. Így hihetőbb is, mintha a hercegnő egy csapásra kigyógyítaná 7 év szerelmi bánatából. Szerintem jobban illik hozzá Sinia egyébként is.

A hercegnő, aki végtelenül jó lélek, de van egy harcos énje is, amikor arra van szükség. Megsegíti az éhezőket, de háborúba megy a zsarnok ellen. Neki is van képessége, múltbeli fájdalma. Aranyos, de közben titokzatos is. Az is egy jó játék volt, ahogy Owen lassan megfejti a lényét és rájön, pontosan ki és mi ő. De különben is bírtam, amikor Owennek heuréka-pillanatai voltak, és hirtelen megérti, egyes dolgoknak miért kellett úgy történnie, ahogy.

Izgalmas figura Severn király is. Nem volt szörnyeteg, azzá lett. Ármánykodik, senkiben nem bízik, folyton próbára teszi az embereit. Valahol tragikus azért, ami ide sodorta, de már túl messzire elment. Az a szörnyeteg lett, akinek Shakespeare III. Richardot megírta. Ezért is tetszett, hogy Wheeler egy ifjúsági fantasyban megtehette, amit a történelem és a Tudor uralkodóknak tetszeni akaró Shakespeare nem: ő adhat megbocsátást és egy új esélyt Severnnek. Több attól a történet, hogy nem megölik, hanem megbuktatják a zsarnok királyt és a múltja miatt kap még egy esélyt.

Bár a nevek átforgatása tud zavarni – pl. Andrew – Arthur; azt nagyon szerettem, ahogy egyszerre egy alternatív és fantasy Rózsák háborúja és Arthur király történet is. Meglepően jól összepasszolnak a darabkák, erre a legjobb példa Eyric. A rózsák háborúja a Tudor felemelkedéssel ért véget, és az elveszett York herceg VII. Henrik idején tért vissza és kérte a trónját. (Máig nem tudjuk, valóban ki volt. Egy hasonmás, vagy egy York.) Ebben a verzióban nem nyertek a Tudor seregek, így a herceg a nagybátyjától jött visszavenni a trónját. Az ő fia lesz Arthur – Andrew alakja, aki a származását nem ismerve nő fel, hogy egy mágikus kard megszerzésével bizonyítsa a trónigényét.

Nagyon olvasmányos, kellően pörög. A fordításnak sikerült elkapnia a folyamatot, ahogy Owen egyre jobban kigyógyul a fájó szívéből, és a megkeseredés felé haladó fiatalember újra hőssé tud válni.

Zárásul talán annyit, hogy Owen története itt befejeződik, de Wheeler a mostani szereplők gyerekeivel is írt regényt. Ha jól tudom, kettőt. Ha magyarul kiadnák, vevő lennék rá, de így sincs hiányérzetem. Ez a történet véget ért.

Idézet: 

Időnként az embernek mosolyognia kell a világra, különben csak a sírás marad.

– […] A magány az, amitől a legjobban rettegek. Olyan démon, amely mindennél jobban kínoz.
– A magány mindenkit démonként kínoz – jegyezte meg Owen.

Nagy bátorság kell ahhoz, hogy az ember helyesen cselekedjen, főleg akkor, ha senki nincs, aki támogassa.

A szenvedés sok mindenre megtanít minket, de szerintem leginkább arra, hogy kik is vagyunk valójában.

Az emberek százszor jobban megjegyzik a sértést, mint a dicséretet.