Fülszöveg: 

Isten ​voltam valaha…

Mindaddig, amíg apám, Zeusz el nem űzött, és halandó kölyökké nem változtatott. Most egy gáz tinédzser, Lester képében élek, egy veszélyes és komplikált félisten, Meg rabságában. Kösz, fater!

Zeusz halandó tinédzserré változtatta fiát, Apollónt, és pattanásokkal, hájhurkákkal, továbbá a szerencsétlenül csengő Lester Papadopoulos álnévvel sújtotta. Az isteni hatalmától megfosztott Lester, aki időközben egy Meg nevű tizenkét éves csitri rabszolgájává vált, azt a feladatot kapta, hogy szabadítson fel öt ősi orákulumot a gonosz római császártrió uralma alól.

Eddig két orákulumot sikerült megmentenie, és a próféciák most „sötét útvesztők”-ről, a „perzselő halál földjé”-ről és „a gyors fehér ló gazdájá”-ról szólnak. Meggel át kell kelniük a Labirintuson, hogy a pokol tüzét elkerülve megkeressék a harmadik császárt: egy gonosz zsarnokot, akit Apollón nem szívesen lát viszont. Patás kísérőjük, Grover Underwood vajon felkészült a feladatra? És ők?

Szerintem: 

A lángoló Labirintus követte a

tematikát, amit Riordan úgy tűnik, Apollón sorozatában alkalmazni kezdett. Mivel eddig tetszett, ez most sem változott, de azért remélem, a negyedik kötetre valamit majd újítani is fog.

Az alap, egy újabb orákulum felszabadítása és a harmadik zsarnok császár személyazonosságának felfedése és egy összecsapás vele. Az új helyszín Kalifornia, és egy pörgős, veszélyes kaland ez a rész is. Azokkal az elemekkel, amelyeket mint említettem, ebben a sorozatban pipálgat:
– Maga az orákulum felszabadítása, új helyre költöztetése egy jóslat alapján, amit az előzőleg megmentett orákulum adott. (Ez nem fog változni, ez a sorozat alaptémája. Felszabadítják az orákulumot, és a következővel folytatják, a cégén meg majd összecsapnak a triumvirátussal.)
– Apollón szembesülése azzal, hogy istenként mennyire egoista, önző volt – emberként megtapasztalja, milyen a veszteség és miért érdemes harcolni. Az különben kifejezetten tetszett, hogy a szokásos emberi kapcsolatok – most éppen a nárcisz eredetével ismerkedünk, amely egy balsorsú szerelem mementója – mellett a természetvédelmet is behozta témaként a szerző. A nimfák küzdenek az élethelyükért, és Apollón látja, hogy mit tesznek az emberek a természettel, és az istenek ezt mennyire figyelmen kívül hagyják.
– Visszatérnek a korábbi sorozatok szereplői, és egy-egy bevetésre elmennek az új hősökkel, vagyis Meggel és Apollónnal. Ebben a részben többek között Hodge edző, Grover, Piper és Jászon tűnnek fel.
– A gyász. Ebben a kötetben is vannak tragikus veszteségek, és Riordan már nem csak új, szimpatikus szereplőkkel mer végezni. Korábbi főszereplő is feláldozza az életét a nagyobb célért.

Bár ezek az elemek ismétlődőnek érződtek, van annyi ötlet és kaland a sztoriban, hogy ezen csak utólag merengek. Olvasás közben tudtam izgulni vagy éppen vigyorogni – a fegyveráruház a robotokkal és Médeia szerepeltetése telitalálat – a cselekményen.

Bár akkor tetszik legjobban a stílusa, amikor Apollón az isten énjét hozza, és maga a narráció is mulatságos, egyre nagyobb íve van annak, hogy mit tanul meg a halandó léttel. A gyász, az áldozat és a hősiesség egész más jelentést kapnak neki, és ezzel az olvasók is nevelve vannak. Folyamatosan pozitív értékek vannak kiemelve, és igazi célokért küzdenek, hoznak áldozatokat, így úgy neveli a kisebb olvasókat, hogy kicsit sem érződik szájbarágósnak.

Újfent lehet belőle tanulni is. Nagyon bejön, ahogy a történelmet és a mitológiát beemeli a cselekménybe. Most Caliguláról lehet sok mindent megtudni – ismertebb anekdota a lova kinevezése, de itt lehet hallani a hajóiról is –, és egy karakteres negatív szereplő is érkezett vele a történetbe. Ő veszélyesebbnek tűnik, mint korábban Néró vagy Commodus.

Bár, ami zavar, pont hozzá kapcsolódik. Ha zsarnok, híresen rémes császárra gondol az ember, pont ez a hármas az, aki eszünkbe jut. Néró és Caligula a mintapéldák, vagyis egyértelmű, hogy egy ilyen triumvirátusban nekik helyük lesz. Commodus meg a Gladiátor miatt jöhet szerintem be harmadiknak, neki azért nincs olyan reputációja, mint a másik kettőnek. Amit ki akarok ebből hozni, hogy nekem túlírt a rejtély, hogy vajon ki lehet a harmadik császár. Az ókori történelem talán már 5. osztályos anyag, de középiskola 1. biztosan. Vagyis 14 évesen már biztosan, de akár egy 10 éves is pont ezekre a császárokra gondol. Akkor miért kell ennyire misztifikálni, hogy vajon ki a triumvirátus következő tagja?

De ezzel be is fejeztem. Ez a kötet is tudta hozni, amit szeretek a szerző könyveiben. Van és nem szájbarágott tanulsága, jól feldolgozza az ókori történelmet/mitológiát, nagyon mai, van drámai és nagyon humoros oldala is. Szokás szerint olvasmányos, mondhatni, olvastatja magát – a fordító jól hozza a rejtvényeket, neveket, hangulatot, nekem bejön.

Idézet: 

A legnagyobb őrhöz fordultam.
– Jó uram. te vagy a pandafőnök?
– Talán pandosz – sziszegte a szőrmók. – Utálom, ha pandának szólítanak! Úgy nézek ki, mint egy panda?
Úgy döntöttem, hogy erre nem válaszolok.

– Megfigyelésem szerint – szólaltam meg –, ti, emberek, többek vagytok a történelmeteknél. Megválaszthatjátok, mennyit vállaltok fel a származásotokból. Legyőzhetitek a család és a társadalom elvárásait.

A jó emberek nem örülnek a hatalomnak, nem hencegnek vele, inkább nyugtalanná válnak miatta. Ezért van az, hogy ritkán jutnak hatalomra.