Fülszöveg: 

Követheti az ember a szívét, ha az már össze van törve?
Hollis elmenekült Koroából, maga mögött hagyva a szeretett Silas emlékét, és most igyekszik alkalmazkodni az izoltániai élethez. Az Eastoffe család szeretete gyógyírt jelent meggyötört lelke számára, de Etan, a mogorva unokatestvér, gyűlöli a koroaiakat, és a viselkedése megnehezíti Hollis beilleszkedését.
Miközben otthon fokozódik a feszültség, az országban is egyre nő az elégedetlenség. A családnak megvan a hatalma ahhoz, hogy leváltson egy zsarnok királyt, de csak Hollis segítségével tudja megvalósítani a tervét. Hollis már mindent elveszített. Vajon képes lesz arra, hogy a fogadott hazája sorsát a saját szíve titkos vágyai elé helyezze?

Szerintem: 

Ilyen egy felesleges folytatás. Rendben, az

előzőnek nagyon nyitott a vége, de mi tartott ebben 300 oldalon át? Fel nem fogom.

A történet folytatólagos, de a szerzőnek nem volt egy normális ötlete. Két királyságot is megdöntenek a cselekmény során, de egyiket bénábban, mint a másikat. Lesz egy puccs, és érthetetlen, hogy ezt miért nem tudták korábban meglépni. A másikban meg a király Darwin-díjas balesetben végez magával. Az asztalon ugrabugrál és beleesik a kezéből kieső kardba. Ha poénra venném, viccelhetnék azzal, hogy a király megölette Silast, és így költői igazságszolgáltatás, hogy a Silas készítette kard meg végez a királlyal… De nem nevetek. Ez így csak röhejes.

Világépítés nagy nulla ehhez kapcsolódóan. Annyira lebegtetve van, hogy a két szomszéd királyság lakói mennyire nem bírják egymást, de nem derül ki, mégis miben mások ennyire. Lakók, kultúra, gazdaság, adottságok, bármi? Kimerül a cselekmény a fentebb említett borzalmakban és a szerelmi szálban.

A szerelmi szál szintén borzalmasan sikerült. Az csak egy dolog, hogy szerintem túl hamar lép túl Hollis a meggyilkolt kedvesén. Silas családja még biztatja is! Elvesztenek 3 fivért, az apát, Hollis a szüleit és a férjét. Vagyis, lenne kit meggyászolni. De itt annyi az egész, hogy ők holtak, mi élünk – lépjünk is tovább. Ezzel nagyon nem tudok azonosulni. Silas húga, anyja ilyen szempontból még fájdalmasabb, mint Hollis gyors továbblépése. Olyan nagyon nem derült ki számomra, mennyi idő telik el, de kb. olyan érzés volt, mintha 1 hónapon belül már Etan lenne a nagy Ő. Észre is venni, hogy Cass miképpen módosítja utólag a lány érzéseit. Silas már nem a szerelmeként van emlegetve, hanem a fiú, aki kimentette a királyi udvarból. Nem a szerelme, a megmentője címkét teszi rá. Így jöhet Etan.
Ami meg egy nagy klisé! Etan ugyanis undok eleinte a lánnyal, aki nem is érti, miért mondják sokan, hogy Etan milyen jó ember. Vele nem olyan. Aztán van két pozitív megnyilvánulása, elcsattan egy csók és már kész is a nagy románc. Most a végén se lesz meglepetés, Cass pont úgy zár, ahogy egy nyálregényben szokás.

Nem izgalmas, nem történnek dolgok, és nagyon irritált is, ahogy egyes konfliktusokat megoldanak. Ebből adódik, hogy a párbeszédek is fájdalmasak, vontatottak. Mégis, miről is beszélnének?

A karakterek is üresek. A jók jók, a királyok meg őrültek és gonoszak. Egysíkú, túl egyszerű – még csak olyan szereplő sincs, aki alakoskodna és oldalt váltana. Nagyon fekete-fehér a világkép és a szereplők rendszere egyaránt.

Nem akarok többet írni sem róla. Az első rész végén legalább volt egy nagy meglepetés, ez meg…