Fülszöveg: 

Különös ​városi legenda terjed egy bizonyos Funiculi Funicula nevű kávézóról. Azt beszélik, ennek a kávézónak az egyik széke sokkal több, mint ülőalkalmatosság. Ha ráülsz, időutazásban lehet részed. Kívánságod szerint repíthet a jövőbe vagy a múltba. Te döntöd el, melyik irányt választod, de van néhány szigorú szabály, amit be kell tartanod.

1. Az időutazás során csak azokkal az emberekkel találkozhatsz, akik már jártak a kávézóban.
2. Bármit is csinálsz míg „odaát” vagy, a jelent nem változtathatod meg.
3. A kérdéses széken ül valaki. Mindenképpen meg kell várnod, amíg ő elhagyja a széket.
4. Nem ülhetsz át máshova, nem cserélhetsz széket.
5. Az utazás akkor kezdődik, amikor kitöltik a kávédat, és akkor végződik, amikor kihűl.

Ez még közel sem az összes szabály. Az emberek mégis késztetést éreznek rá, hogy ellátogassanak a Funiculi Funiculába, és kikérjék a hétköznapinak cseppet sem mondható feketéjüket. Ha tudnád, hol van ez a hely, te is betérnél? Sokan megtették, közülük most négy ismeretlen szívmelengető történetét ismerheted meg.

Szerintem: 

Ez egy szomorkodós, merengős, de mosolygós

könyv is volt számomra. Van egy nagyon jó ötlete és nagyon emberségesen meg is írta a szerző.

Ha hagyományosan nézem, akkor nagy események nincsenek benne. A személyzet minden nap ott van a kávézóban, és néha jön olyan vendég, aki megpróbálkozna azzal, hogy visszamenjen a múltba. Nagyon kis időre, sok szabállyal. Nincs mozgásterük, és változtatni sem tudnak – így alapból egy olyan helyzetben van mindenki, hogy csak beszélgetni tudnak és magukban feldolgozni dolgokat. Mi pedig erre tarthatunk velünk, és legfeljebb lélektani izgalmakban, de eseménydús cselekményben lesz részünk.

Némileg részekre osztja a kötetet, hogy miképpen jönnek sorba a vendégek, hogyan szedik össze magukat és sor kerül az időutazós beszélgetésükre. Mindenkinek a szájába rágják a szabályokat – ez így nekem sok is volt. Eleve nem egy vastag kötet, és halmozottan el van magyarázva minden szabály, minden próbálkozónak. Fel is merült bennem, nem-e novellafüzér volt eredetileg, mert az indokolná, miért kell egy köteten belül ugyanazt annyiszor elmondani.

Ami mégis izgalmassá tudja tenni, hogy milyen bajokkal jönnek be az emberek és milyen megoldásokat találnak. Talán a pincérnő volt, aki szépen megfogalmazza: a múlton nem változtathatnak, de magukon igen, és így a jövőn is.
Van itt szerelmes, aki a szakítása miatt búsong. Van feleség, aki még beszélne a férjével, mielőtt a férfi betegsége megfosztotta őket az emlékeiktől. De van anya is, aki tudja, hogy nem érheti meg a gyermeke felnevelését, de a jövőbe utazva legalább találkozhat vele.
Az, ahogy meg van írva, hogy mit kapnak az úttól, attól a beszélgetésből – az mit tud elindítani, és hogyan lesznek képesek tovább harcolni a jelenükben, az adja el a könyvet.

Tetszett benne, hogy tragédiák sorát önti ránk, de a könyv hangneme nem lesz depresszív. Ha nincs is megoldás, ha a baj nem kerülhető el, de túlélhető. Ez a fel nem adás regénye, és igen inspiráló, ahogy mindenki halad tovább, és igyekszik majd minél többet kihozni abból, ami az életében zajlik.

A személyzet egy család, és az ő történetük adja az átívelést. De ennek időt kell hagyni, fokozatosan bomlik ki, ki kinek és hogyan rokona, mi zajlik az életükben. A saját gyengeségem, de a nevek miatt én küszködtem is. Nagare nőrokonáról, aki pincérnő itt, sokáig nem tudtam eldönteni, hogy milyen nemű. Pl. nőnek van írva, de aztán arról olvasok, hogyan köt nyakkendőt. Ok, ez némileg diszkriminatív, de nekem férfias kép a nyakkendő hordás. (Fura is, hogy itt az egyenruha része.) Meg a neve is, mintha lenne egy játék, amiben ezzel a névvel férfi karakter bírt.
De szerencsére a szereplők jellegzetesek, és olyan elnagyolt vonásaik vannak, amelyek megkülönböztethetővé és egyedivé teszik őket. Ha a szerző ezekből jelzőt gyártott volna, akkor egészen úgy lehetne őket használni, mint a homéroszi beszédes állandó jelzőket. Nagyszemű és törékeny Kei, óriásnövésű Nagare és még sorolhatnám. Kedvelhetőek, szimpatikusak, de sokfélék.
Különben negatív szereplő nincs is a kötetben, és egymással sincsenek konfliktusaik. Inkább magukban akad egy-egy fájdalmuk, viaskodásuk, amit az időutazás majd felold.

Nincs túlírva, lényegre törő, és megvannak a visszatérő elemek, amelyek azért tudtak idegesíteni. Ahogy a harang csilingelése visszatérően megjelenik, pl.

Tartalmas, értelmes kötet és valóban nagy ötlet ez a korlátozott, különös időutazás. Kedvet is kaptam ahhoz, hogy főzzek egy kávét, kitöltsem, és mérjem le, mennyi idő alatt hűl ki. Nem mindig éreztem ugyanis egyformának az időt, ami a próbálkozóknak jut.