Fülszöveg: 

Tokió egyik mellékutcájában több mint egy évszázada kínálja gondosan elkészített kávéit a Funiculi Funicula. Városi legendák szerint mást is tud ez a hely: vendégei szigorú szabályoknak engedelmeskedve visszamehetnek az időben. A régi és új karakterek sorában ismét négyen vállalkoznak erre a feladatra. Kockázatos kalandjuk során barátaikkal, családtagjaikkal és szerelmeikkel találkoznak. Noha a múlt a szabályok szerint nem változtathatja meg a jelent, mégis olyan impulzust ad az időutazóknak, ami megkönnyíti életük folytatását.

Szerintem: 

Akinek tetszett az első kötet, és

nem vágyik semmi többre, ez is tetszeni fog. Megvannak ugyanazok az erősségei, és olyan, mintha csak azt olvasnánk tovább. De akinek kellene valami más is, egy csavar vagy megújulás, csalódni fog. Én így jártam.

A szerkezet megint ugyanaz. A kávézó mindennapi élete zajlik, miközben helyenként bejön valaki, aki a múltba akar utazni. Lesz egy, aki meg a jövőben. (Még ebben is van egyezés.) Mivel már nincs meg az újdonság varázsa, engem kevésbé tudott lekötni. Pedig most is drámai történeteket dolgoz fel – van egy férfi, aki meghalt barátja lányát a sajátjaként nevelte fel, és a lány esküvőjére szeretne egy videót az igazi apjától adni neki. Van egy fiú, aki elől eltitkolták, hogy az anyja a rákkal küzd. Nem is tudott vele beszélni, az asszony meghalt. Nem is meglepő, hogy legalább így szeretne elköszönni az anyjától.
Oldalszámra ez a rövidebb kötet, de mivel egy-egy gyorsabban lezajlik, és meghúzta az ismétlődő részeket a szerző – most pl. nem rágják mindenki szájába a szabályokat, és azt sem kell órákig lesni, a szellem mikor megy ki a mosdóba, ebben is több történet helyet tudott kapni.

Újfent igaz, hogy minden tragédia és szomorú történet ellenére az életet ünnepli, és arra bíztat, hogy merjünk boldogok lenni. Most direkt ki is mondják, és a zárlat is arra megy rá, hogy nem kell senkinek sem büntetnie magát, csak menni előre és boldognak lenni.
Vagyis, a hangulata megint jó, és megvan az a lélekmelegítő hatása is.

A főszereplő család megint jelen van, de sokkal kisebb mértékben. Miki szeretne kávét kitölteni, és ennek kapcsán kicsit jobban láthatjuk, hogy miért fontos, ki tölti ki, és erre milyen szabályok vonatkoznak. Ez nem sok izgalmat tartogat. Ami magánéleti szál lehetne, hogy a nagynénje most kapcsolatban van és milyen változások következnek be az életében, csak a sorok között található meg.
Azt nem tudtam nagy csavarként, vagy izgalmas pluszként olvasni, amit a szellemről megtudunk. Ahhoz túl keveset mond el ténylegesen – nem idézi vissza a múltat, nem látjuk az ő utazását és tragikus végét, de még csak nem is beszélnek róla. Egyszerűen csak kiderül, ki volt ő életében, és a pincérnő megértésében ez ad egy nagyon kis pluszt.

A stílusa is egy az egyben az első köteté. Talán csak azt emelném ki, hogy számomra szimpatikus módon a novellafűzér jelleget vetette le a szerző. A harangolást az ajtóval megtartotta, a nevekkel is tudok küzdeni, de már nincs tele ismétlésekkel. Már nem olyan, mintha történetenként jelenne meg egy újságban.

Az is egyezik, hogy ebben is szimpatikus szereplőket mozgat. Nincsenek egymással konfliktusaik, az embereknek magukban kell megtalálni a fájó pontot, és az utazás segítségével erőt lelni, hogy folytassák.

Nekem az maradt meg, hogy nagyon olyan, mint az első kötet. Én azért vártam volna, hogy valami pluszt, valami csavart kapunk. De nem.