Fülszöveg: 

Egy fárasztó hét után Tanya alig várja, hogy átadhassa magát a pihenésnek, de a telefon csörgése megzavarja a készülődésben. A késői órán a legjobb barátnője, Karen szeretne vele beszélni. Tanya fogadja a videóhívást, és ezzel búcsút is mondhat a nyugodt estéről szőtt terveinek, hiszen ami a vonal túlsó végén várja őt, az maga a rémálom.
Karent valaki megtámadta, és egy székhez kötözte a saját nappalijában. Ha Tanya megszakítja a hívást, vagy csak elfordítja a tekintetét a kijelzőről, a barátnője meghal, a következő pedig ő maga lesz – ígéri neki a mély, reszelős, démoni hang. A szabadulásért pedig csak egyetlen pontos választ vár a merénylő: mi Karen telefonszáma?
A Los Angeles-i rendőrség különleges egységének nyomozói, Hunter és Garcia ezúttal egy olyan ragadozó nyomába erednek, aki az utcákon és a közösségi médiában figyeli és gyűjti az áldozatait, névtelen üzenetekkel zaklatja őket, és a rettegésükre szomjazik.

Szerintem: 

Chris Carter sokadszorra

volt képes tartani a szintet – meglepő, véres és érdekes bűnügy, karakteres nyomozók és ügyesen elhelyezett csavarok.

Az esetre azt mondanám, popcorn véres. Brutális, belegondolva szörnyű, hogy milyen halált halnak az áldozatok - a szeggel és kalapáccsal kilyuggatott koponya, az üvegbe szétvert arc… Ugyanakkor mindezt szórakoztatóan írja Carter, olyan körítéssel, hogy olvasás közben nem borzadok, hanem megszállottan haladok előre a lapokkal.
El van helyezve a csavar is, amitől még extrémebb az eset. Ahogy a telefonon a szerettének végig kell nézni, és ahogy nem tud segíteni, mert a gyilkos biztosra megy. Showt csinál a halálból. Ez már önmagában eladná, de Carter elhelyez még egy csavart, amin még mindig mosolygok: az egyik áldozat férje a maffia bérgyilkosa, és bosszút fogad a felesége gyilkosa ellen. Van még itt ötlet, hiába a sorozat sokadik része…

Szokás szerint a nyomozás is jól van felépítve. Haladnak a nyomokon, és összerakják a történteket. Itt még az sem zavar, hogy modern Sherlock Holmesként Hunter az, aki mindig meglátja az összefüggést, vagy kiszúrja a nyomra vezető részletet. Zseni – nyomozó, és szokás szerint Carter ismétli is, hogy a férfi csodagyerek volt, a munkája a szenvedélye és az élete, vagyis, aláhúzza, hogy miért Robert Hunter a nyomozások szíve és esze egyben.
Talán két dolog, ami ment már jobban a sorozatban: Hunter múltjával Carter adott már gyomrost, most csak ismétli a már ismert köröket. Hogy mennyire magányosan él, és a társa, Garcia a fix kapcsolat csak az életében. Megvan a maga terhe, amit cipel – különben én jobban sajnálom őt, mint a karakter magát. Hunter nem önmarcangoló alkat ilyen tekintetben.
A másik, a nyom, ami végül elvezet a megoldáshoz. Eléggé a semmiből jön. Nem szeretem, amikor nem végigvisz az úton, hanem egyből A-ból D-re ugrunk egy heuréka-pillanat után. Csak itt addig is annyira szórakoztató a könyv, hogy nem zavart ez annyira, mint általában szokott.

Azt már írtam, hogy a visszatérő szereplők a szokott formájukat hozzák. Nem kapnak új színeket. A mellékszereplők között akadnak cserébe emlékezetesek – nekem leginkább Mr. J. Még akkor is, ha eleinte rendszeresen Joker ugrott be a becenevéről. Az plusz poénnak is elment, ahogy betartja az ígéretét és a végén Hunterrel szemeznek. De különben is bírtam, ahogy az ő szemszöge többletet ad a regénynek. Ő a már emlegetett maffia gyilkos, aki kellően szociopata, de a családja tabu és imádja a nejét. Ez a kettő izgalmas elegy – az különösen nagy jelenet, amikor a gyilkossal beszél, és vált az aggódó férjből hideg gyilkosra.

Nincs túlírva, gördülékeny és ülnek a párbeszédek. Nem néztem meg, ugyanez-e a sorozat fordítója, de azt az élményt, gyorsan olvashatóságot, amit a sorozattól megszoktam, megkaptam most is.

Nem a kedvenc részem a sorozatban, de ezt is nagyon szerettem és természetesen marad Carter a kedvenc thriller szerzőim között.

Idézet: 

– Ugyan, Robert! – vágott grimaszt Garcia. – Nagyon jól néz ki a nő, és ezt te is tudod.
– Kicsoda, dr. Slater?
– Nem, a nagyanyám egy brazil bikiniben, ahogy Copacabanán járja a szambát. Igen, dr. Slater. Ne játszd a hülyét, Robert, nem áll jól neked. Láttam a múltkor, hogy néztél rá… ő meg rád. El kéne hívnod randizni.
– Carlos, egy gyilkosság helyszínén dolgoztunk.
– És? A szerelem a legfurcsább helyeken is szárba szökkenhet.
– Te beteg vagy – mondta nevetve Hunter.