Fülszöveg: 

„Harminchét éve vagyok rendőr, és ez alatt nagyon sok borzalmat láttam, de ha választhatnék, hogy a halálom előtt mit töröljek az emlékezetemből, az ez lenne.”
A rendőrhadnagy ezekkel a szavakkal fogadta Robert Huntert és Carlos Garciát, a Los Angeles-i rendőrség nyomozóit, amikor pályafutásuk eddigi talán legsokkolóbb helyszínére értek. És ez még csak a kezdet… A két nyomozó hamarosan az FBI-jal karöltve igyekszik elkapni minden idők egyik legkegyetlenebb sorozatgyilkosát, akinek a vadászterülete határtalannak látszik; egy pszichopatát, aki számára az életek elvétele több vérontásnál – maga a művészet.

Szerintem: 

Sorozatrész és bizony a sokadik. Gondolkodtam is, miről lenne érdemes írnom. Hogy mit nyújt a sorozat kilencedjére is? Keressem a siker titkát? Vagy csak erről a könyvről írjam le a gondolataim. Lehetne úgy is, mert

itt is be lehet kapcsolódni. Az ügyek szóló esetek, és a szereplőkkel kapcsolatban Carter rendszeresen újrameséli, amit tudni érdemes.

Vannak olyan elemek, amelyeket mindkét verzióba beletennék. Az első, hogy elsőrangú popcorn véres eseteket oldanak meg a nyomozók. Látványos, egyszerre ötletes és borzongató a sorozatgyilkos ténykedése. Hunterék esete egy fiatal nőé, akit csonkoltak, megnyúztak, a szobáját vörösre festették és a hátán üzenetet hagytak. Majd az FBI is színre lép, és kiderül, hogy ez már a 3. eset. De az áldozatok sem stimmelnek típusra és változott a rituálé is. Ki kell találni, mi a közös, mit akar üzenni a gyilkos, miközben a regény gonosza sem áll le, fondorlatosan halad előre ő is. Miközben horror is lehetne a gyilkos tettei alapján, mégis szórakoztató regény. Vagyis: popcorn véres.

A második az lenne, hogy a regény szépen ötvözi a logikus nyomozást és a nagy fordulatokat. Hunter nyomozónak gyors az agya, meglepő kapcsolatokat is meglát – de nála megvan a logikus levezetés. Ő el tudja mondani, követhetően, hogy miből mire következtet. Nem tévedhetetlen, ez szintén szerethető benne. Ha Sherlock Holmes kimond valamit, az úgy van. Egy Hunter-nyomozásnál alakul a vélemény aszerint, amit éppen tudnak. Most is: először a művészet keretében gondolkodnak, hogy a gyilkos palettaként használja a helyszíneket. De aztán új dolgokat fedeznek fel, már más is kiderül a személyiségről, és átdolgozzák az elméletet. Ok, főleg Hunter, de ő fektet energiát abba, hogy csapatban dolgozzanak, ha a megoldáshoz ő maga is elég lenne legtöbbször. Plusz, ezen felül a gyilkosnak lehetnek olyan húzásai, hogy az olvasó komolyan meglepődjön, mi jön még a regény végére. Ez is olyan történet volt.

Harmadszorra, biztosan említeném, hogy mennyire megnyerő hős Robert Hunter. A munkájának él, abban ő a legjobb. Iszonyatos tragédiák tették ilyenné – Carter minden részben említi az alapokat: az anyja elvesztése, az álmatlanság. Aki meg a sorozatot folytatólagosan olvassa, tudja a többit is, ami részspecifikus. Amit különben nem véletlenül emlegetek most, mert a rész végén Carter kidobja a csalit: Hunter nemezise megszökött a börtönből. A legveszélyesebb ember, akit Hunter üldözött? Ő. A személyes Moriarty professzora, csak itt személyes szintre lementek. Moriarty nem kezdte el levadászni Holmes szeretteit. Skandináv nyomozó alaptípus is lehetne, de Hunter erősebb és pozitívabb náluk – ő nem süllyed bele a bajába. Én rendszeresen sajnálom a veszteségei miatt, de ő felépített magának egy olyan életet, amit elégedetten és nem szenvedve tud élni.

Ha a sorozat egészét nézem, akkor ehhez még hozzátenném, hogy Carter nem hajlamos túlírni a könyveit. Pörögnek a párbeszédek, a lényeget hagyja meg a leírásokban és kevés az üresjárat. Néha egy kis magánélet, de nem több. Az Hunter zseni jellegéből fakad, hogy neki gyakran kell magyaráznia. Ez néha túl feltűnő, mert igazából nekünk magyaráz a szerző, de kezelhető.

Ha csak ezt a részt nézem, a humort emelném ki. A csapathoz érkezik közös munkára Williams és Fisher FBI ügynök, és míg Erica Fisher azon pörög, hogy éreztesse, ő az ügynökök krémje, Garcia jókat szórakozik a nő kárára. Beszólogatnak egymásnak – szinte látom lelki szemeim előtt, ahogy Williams és Hunter úgy csóválják a fejüket, mint a gyerekeik miatt magukat szégyellő szülők. A borzalmas gyilkosságok ellenére így sikerült könnyedséget tenni a könyvbe.

Szóval, igazából mindegy, hogy sorozatrészként vagy szóló kötetként ajánlom. Akinek bejön a zseni nyomozó trope, vagy a popcorn véres bűnügyek, érdemes ezt olvasni. Elsőként. Kilencedjére. Bármikor.