Fülszöveg: 
A Szorin-birtokon színházi bemutató készül: ám ezúttal nem Arkagyina, az ünnepelt színésznő lép színpadra, hanem a fia mutatja be újszerűnek remélt előadását. A bemutatóra megérkezik Arkagyina szerelme, a híres író is, aki itt ismerkedik meg az előadás főszereplőjével, Nyinával. Csehov klasszikus, nagy drámája egy szerelmi sokszög története, s egyszersmind a művészi önkifejezés együttérző és szatirikus parabolája.
Szerintem:
Csehov is olyan szerző, akinek
a megértéséhez kell némi érettség az olvasótól. Emlékszem, középiskolában voltak osztálytársaim, akik órákon át képesek voltak abból viccet csinálni, hogy a Mása nevet nem névként használták. Pl. Tehetsége, de mása sincs.
Tény, a Sirály csak a cselekményét, az előttünk játszódó eseményeket nézve rém unalmas. Nem csinálnak semmit, beszélgetnek és sajnálják magukat a szereplők. Van egy kudarcba fulladt színházi előadás, meg sok beszélgetés, hogy mit kellene csinálniuk. Vidéken, ahol semmi nem történik, és aki tud, menekül is innen.
Viszont, ha nézzük a szereplőket, a jellemüket, már egy sokkal izgalmasabb kép bontakozik ki. Minden szereplő kap egy drámai konfliktust, ami élete sarkpontjához fogja juttatni, pont a cselekmény alatt.
Nyina, aki annyit álmodik hírnévről és sikerről, hogy elszökik a híres íróval és színésznőnek áll, hogy aztán beletörjön az életbe. Mása, aki megalkuszik, nem küzd a szerelméért, inkább feleségül megy a kitartó udvarlójához és végtelenül boldogtalan lesz. Trepljov, aki belefárad abba, hogy semmilyen jövőt nem lát maga előtt: a szerelme mást választ többször is, és az írói sikerek is elmaradnak. Így aztán végzetes döntést hoz és puskát ragad.
A történet szereplőit legszívesebben két részre is venném: a szerencsétlenek meg az önimádók, akik megadják nekik a végső lökést. Különben senki sem boldog, mindenki szenved és rosszul érzi magát. Csak az önzők ezen felülemelkednek, és amíg megvan a kényelmük, fütyülnek arra, hogy mit tesznek másokkal. Mutogatnék az Arkagyina – Trigorin párosra. A nő híres, de öregedő színésznő. Hiú, önimádó, akinek fiatalabb hódoló kell, és nem tűri, ha más kicsit is ragyogna a közelében. Vagyonos, de zsugori. A családját ott tartja a vidéki, gyilkos unalomban, ahonnan ő maga nem győz menekülni és amikor lemegy nyaralni is, akkor is azt lesi, mikor mehet már vissza Moszkvába. Miközben csodásan meg van rajzolva egy öregedő egykori híresség képe, én nem sajnálni tudom, hanem utálni, amiért ilyen lett.
Trigorin a méltó párja. Az ünnepelt író, a fiatalabb szerető. Aki saját maga szerint is akaratgyenge, és teszi, amit mondanak neki. Gyáva, elveszi, ami kell neki és mások szenvednek a döntéseiért. A pusztulásba löki az érte rajongó Nyinát, majd eldobja a gyermekük halála után és visszamegy Arkagyinához. Benne is megvan az önzés, ahogy pl. a saját műveit másoknak leszólja, hogy nincs meg benne a nagyok zsenije, közben meg a sugárzott kép része, hogy ő a sikeres író, aki az ihlet nevében bármit elvehet.
Tetszett, ahogy megismerteti a szereplőket. Mondanak egymásról dolgokat, vannak önvallomások, és látjuk, egyes helyzetek mit hoznak ki belőlük. Ki az, aki jó jellemzést ad a többiekről? Mit látnak ők magukból, másokból, és mit látunk mi? Kétlem, hogy pl. Trigorin vagy Arkagyina kicsit is felfedezte volna magában azt a gyáva, önző embert, akinek én látom őket kintről.
Jellemző, hogy mindenki mást szeret, mint aki őt szereti, így aztán halmozottan boldogtalanok. Medvegyenko Mását szereti, aki Trepljovot, aki Nyinát, aki Trigorint, aki meg azt, aki éppen kényelmes neki.
Mit tudnak tenni? Az orosz megoldás születik. Belehalnak, vagy a szenvedés lesz a norma. Nyina fogalmazza meg, hogy mindennek annyi csak a lényege, hogy meg kell tanulni tűrni. Boldogtalan, szomorú, fájdalmas és annyira orosz az egész. Lehet, azért ez az orosz sztereotípia, mert Csehov és Dosztojevszkij erre tanított minket? Bár, ha belegondolok már Puskin és az Anyegin is ezt hozta. Megalkudnak és némán szenvednek, még talán büszkén is, átgázolnak más érzelmein és önzőek, vagy meghalnak.
Sok szó van színházról, írásról, és ez még egy posztmodern rétege is lesz, noha Csehov messze van a posztmodern irodalomtól. De ki lehet szemezgetni, hogy milyen gondolatok kísértik. Mit kell egy darabnak megmutatnia? Milyen a fejlődés iránya, egyáltalán mi tekinthető fejlődésnek?
Nagyon érdekes téma, hogy ki a tehetségesebb: Trepljov vagy Trigorin? Mivel Trigorin nekem a történet egyik legellenszenvesebb alakja, hajlanék a fiatalemberre ellenében. Trigorin divatos, aki kényelmesen írogat, de maga is érzi, hogy valami nincs meg benne. De mivel a műveiket nem ismerjük meg, nem fogom tudni ezt eldönteni.
Van szimbólumrendszere. A legnagyobb maga a címadó Sirály. Leginkább Nyina az, aki magát is azonosítja a madárral. Aki feladta a gondtalan vidéki életet, elvesztette a szabadságát, és már csak szenvedő rabmadár. De sirály Trepljov is, aki ugyan Nyinának lövi meg a madarat, de a saját sorsát vetíti vele előre.
Vannak előre utaló elemek, ha már itt tartunk – ha figyelünk, már a kezdeteknél benne van a vége is. Ahogy Trepljov Nyina miatti szerelmi bánatában már az elején végezni próbál magával. Ahogy Trigorin pont azt teszi az igazi Nyinával, amit megírna a lány ihletette novellában.
Csehov zsenijének a része, hogy úgy tud rém unalmas lenni, hogy közben feszült és baljós az egész szövege. Miközben beszélgetnek a semmiről, és a jelenetek alig haladnak, mégis, komoly drámák zajlanak és ott vannak a komoly üzenetek a semmitmondó részekben, emberi gesztusokban.
Talán ezért is örök a munkássága: a kor változhatott, de az emberi természet maradt ugyanaz. A Sirály tökéletesen működne mai környezetben is, bármelyik modern országba elhelyezve.
Az egyetlen gondom, hogy rém boldogtalan lettem magam is a darabtól. Zseniális, de rettenetes is. Vigasztalan, és az ennyire sötét végek azért belém tudnak vágni.
Idézet:
Új formák kellenek. Új formák, és ha azok nincsenek, akkor inkább ne is legyen semmi.
