Fülszöveg: 

Századok óta közkedvelt ifjúsági regény a Robinson, noha szerzője annak idején felnőtteknek szánta. A kalandvágyból űzött fiatalember tengerre száll és sok viszontagság után hajótörést szenved egy lakatlan szigeten. Itt mindenkitől elhagyatva diadalmaskodik a természet erőin, emberi életnek megfelelő feltételeket teremt magának.
Az emberi leleményesség és akaraterő diadalált zengi a regény, s valószínűleg ezért is vált az ifjúság kedvenc olvasmányává. A cselekmény maga igaz történet. Alexander Selkirk matrózt kapitánya büntetésből partra tette a lakatlan Juan Fernandez-szigeten, s a matróz négy és fél évet töltött ott egyedül. Defoe az ő elbeszélése alapján írta meg regényét.

Szerintem: 

Lenne egy tippem arra, hogy Defoe klasszikusa is egyike azon regényeknek, amelyre

sokan mondják, hogy olvasták, pedig csak ismerik a történetet vagy látták filmen. Pedig nem nagy mutatvány elolvasni sem, egy kifejezetten gyorsan lapozható és vékony kötetről van szó.

Viszont, a stílusa nem kicsit lepett meg. Nagyon tárgyilagos, realista, és szinte minimalista. Valami olyasmit vártam, mint a Kétévi vakáció, de ahhoz képest, hogy Robinson sokkal több időt tölt a szigeten, sokkal kevesebb kalandja, felfedezése van, mint Vernénél a kamaszoknak. Az érzelmek sem kapnak szerepet benne, Robinson olyan stílusban meséli el a vele történteket, mintha lenne benne egy olyan sztoikus nyugalom, aminek nem értem az okát. Elfogadja, ami jön, dolgozik és a legjobbat igyekszik kihozni belőle, minden szélsőség nélkül. Ok, lehet nem a Tom Hanks filmből kellene kiindulnom, amikor Hanks karaktere magányában a baseball labdát is megszemélyesítette, de nem nagyon tudok mit kezdeni egy közel 25 évig tartó már szinte derűs remeteléttel.

Tudnám magyarázni hozzá a felvilágosodás programját. A Candide-ben is oda lyukadnak ki, hogy az értelmes munka és az értéket teremtő tevékeny élet adja meg a létezésnek az értelmét. Itt is, a tengődő, a saját korában helyét nem találó Robinson a lakatlan szigeten töltött békés munkában boldog lesz, és jobban, egészségesebben érzi magát, mint korábban a civilizációban. Szinte meglepetés is, hogy képes maga mögött hagyni az ottani életét, és hazatér a végén.
Még csak azt se mondanám, hogy Péntek olyan nagy barát és mentsvár lenne neki. Igen, van arról szó benne, hogy magányos tudott lenni, nem véletlenül tanította a papagájokat beszélni. De az a Péntek barátság, ami ehhez a történethez kötve van, nekem nem jött át.

A történet túlélés-történet, és egészen döbbenetes, hogy főszereplőnk milyen találékonyan és ügyesen berendezkedik a szigeten. Korábban minden törekvése balul sült el, de itt magára talál. A kedvenc részeim is azok voltak, ahogy elkészíti a dolgait. Legyen az a ruhája vagy éppen a menedéke vagy a karám a kecskéknek.
A kecskék – nem bírom megállni. Értem, a haszonállat azért van, hogy elfogyasszák. De még így is szíven tudott ütni, hogy Robinson milyen könnyen rááll a hentes életmódra. Hogy képes nevelgetni és leölni az állatait. Már a kezdésben könnyeden vadászik kecskékre, és a kis gödölyéket is gond nélkül levagdalja. És igen, ő nem mészárol, és nem kedvtelésből öl, értem azt is, hogy kellett neki az eleség. Nem vadember volt, ésszerűen csinálta ezt is, de akkor se olvastam szívesen azt, hogy a galambfiókák meg a kecskék milyen finomak. Azt hiszem, nekem jobban feküdt az a történet, hogy gabonát miképpen kezdett termeszteni, mint a húsellátásának biztosítása.

Van értelmes cselekménye, és egy elbeszélést idéz meg az egész történet. Mintha a már mindenen túl lévő férfi mondaná el az élete történetét. Érdekes, ki van találva, és azzal messze nem vádolható, hogy túl lenne írva.

Nem véletlenül nőtt ki belőle egy egész zsáner, még úgy is megvan a maga frissessége és tartama, hogy rengeteg robinzonád létezik már, sokféle színezettel. Hát, az biztos, hogy sokkal szívesebben olvastam ezt, mint amikor egy férfi – nő páros kerül a lakatlan szigetre, aztán a túlélés másba fordul.