Fülszöveg: 

Louise ​le Blanc két évvel ezelőtt tagadta meg a mágiát, és menekült el boszorkánytársai közül Cesarine városába, ahol abból él, amit el tud emelni. A boszorkányokra vadásznak, és ha az Egyház sikerrel jár, akkor máglyán végzik.

Reid Diggory az Egyház vadászaként egyetlen szent elvnek rendeli alá életét: Boszorkányt ne hagyj életben. A kifürkészhetetlen végzet azonban úgy látja jónak, hogy Lou, a renegát boszorkány és Reid, a könyörtelen boszorkányvadász a házasság szent kötelékében egyesüljön.
Kényszerházasságuk lassan valódi szerelemmé érik, de jövőjük egyre bizonytalanabb. Az Egyház és a boszorkányok között dúló ősi háború új erőre kap, és Lounak nem pusztán férjétől kell megóvnia halálos titkát – saját fajtája is rá vadászik. A szerelem azonban vakká tesz, és könnyen lehet, hogy közös sorsuk a máglyán teljesedik be…

Szerintem: 

Valami ilyesmi, amikor

egy klisés, zsánerekből összeálló történet jól van összerakva. Nem újítja a zsánert és új ötlet se nagyon akad benne, de amit hoz, az működik.

Az első kellemes meglepetés az volt, hogy viccesnek találtam a könyvet. Az első részén kifejezetten jókat vigyorogtam, és a szereplőket is megkedveltem közben. Annak megvolt a maga viccessége, ahogy a két főszereplő összetalálkozik és megkezdődik a játszma, aminek egy részéről akkor még fogalmuk sincs.

A regénynek alapvetően két olvasata van, romantikus fantasy és mindkét irány korrekten meg is van írva, nem csak egy nyálregény, amiben valami varázslat is van.
Romantikus: ellenségek kerülnek bele egy kényszerházasságba. Lou sok mindent titkol, és nagyon nem akar semmiképpen sem kötődni a férjéhez. Reid sem boldog attól, hogy a szeretett, tökéletes szerelme helyett egy mocskos szájú, pogány hitetlen mellett kötött ki. Az összecsapásaikban ott van a humor, és lassan közelednek egymás felé. Abban nem vagyok egészen biztos, hogy hiteles, hogy ezek ketten így egymásba szeretnek. Lou részéről még csak rendben van, Reid rendes vele, és amikor esélye lenne lépni ellene, visszamenni a másik lányhoz, akkor is kitart mellette. Lou viszont végig szemét a férfival, és abban leli örömét, ha bosszantja. Nehezen hiszem el, hogy ez megtetszett a férfinak. Amikor már a lány felenged, változik a helyzet, de már akkor Lou mellé áll és azt mondja, bele tudna szeretni, amikor nem kap mást tőle, csak fejfájást.
Meg persze a zsáner tipikus szerkezete is megvan: együtt, majdnem tökéletesen boldogok, butaság miatt külön és a nagy gesztus, ami majd megint rózsaszínbe von mindent. Valahol kiszámítható, de a páros működik együtt és szerintem az, hogy vigyorogtam rajtuk, nekem eladta.

Fantasy: itt is sorba lehet rakni a kliséket. Vannak a boszorkányok, meg a vadászok, akik visszavonhatatlanul gyűlölik egymást. Minden egy múltbeli megromlott szerelemre, féltékenységre megy vissza. Naná, hogy a főszereplő páros részben tudtán kívül a királyi családok sarja az ellenséges oldalon. Lou a boszorkányok főpapnőjének egyetlen gyermeke, míg Reid a király egyik fattya.
Olyan szépen jönnek az ismerős elemek, mint az elveszett szülők felbukkanása, vagy az, ahogy a végére Reid az anyai örökségét is megtapasztalja, és az első férfi boszorkánnyá válik. A herceg, aki nagyban flörtöl Cocóval, Lou legjobb barátnőjével – aki szintén boszorkány. A fiatal Ansel, aki bár vadásznak tanul, még nem elvakult, és felismeri az igazságot a hit ködébe rejtve is.
De, ami miatt ez is működik, hogy kerek a világképe, és még bővíthető is. Most elég sokat megtudunk a viszály kezdeteiről, a boszorkányok és a vadászok rendjéről, de a végén már van célzás arra, hogy más boszorkány közösségek mások lehetnek. Most láttuk a fény boszorkákat, a következő részben megyünk a vérboszorkákhoz.

Alapvetően Reid és Lou vannak a középpontban, de sikerült elkerülni, hogy csak róluk szóljon ez a történet. Vannak köröttük fix mellékszereplők, és ez a kör is bővíthető. Azt is meg merem kockáztatni, hogy nem is az a cél, hogy aztán ezek a mellékalakok is párra találjanak majd a végére, mint lenne egy csak romantikusban.
Az viszont igaz, hogy a legtöbben fekete-fehérek. Maga az alapkonfliktus összetettebb tud lenni, a múltbeli sérelmek megszínezik ezt a 'gyűlöllek és kiírtalak' mentalitást, de a szereplők vagy jók vagy rosszak. Az elfogadók, akik nem részei a gyűlölet körnek, lesznek a jók, míg a többiek a másik oldalra kerülnek.

A stílusa kicsit jobban megosztott. Nem láttam értem, Lou miért kap mocskosabb nyelvezetet. Egy-egy feszült helyzetben rendben, de ő poénnak érzi, ha durván beszél olyankor is, amikor azzal valakit bosszanthat. Én nem. Vannak olyan romantikus jelenetek, amelyek édesek és olyan szerelmes levél, vallomás is akad benne, ami cukormérgezést okoz. Viszont, a már sokat emlegetett humor részben nyelvi is. Jól elmesélt a történet. Vagyis, tetszett is, nem is.

Azt nem tudom mondani, hogy a történet rajongója lettem, de elszórakoztatott.