Fülszöveg: 

A ​döntéseink időnként meglepő utakra terelnek.

Dawn mindent tud a halálról – legalábbis ebben a hitben él. Hospice-dúlaként segíti
a betegeit, hogy helyrehozzák a múlt hibáit és befejezzék félbemaradt dolgaikat, hogy
megbékélve léphessenek át a túlvilágba.
Amikor azonban Dawn repülőgépe zuhanni kezd, és úgy hiszi, már csak pillanatok vannak hátra az életéből, maga is megdöbben, hogy nem a férje jut eszébe, hanem másvalaki. Egykori egyiptológus kollégája, Wyatt Armstrong régész.

A szerencsés kimenetelű repülőgép-katasztrófa után Dawn úgy dönt, visszamegy Egyiptomba, a régészeti ásatáshoz, és megkeresi hajdani szerelmét, Wyattet, sőt, folytatja a túlvilágra vezető út első ismert térképének, a Két út könyvének kutatását.
A könyv fejezeteiben Dawn két lehetséges jövője bontakozik ki egymás mellett, és
mindkét jövőképben feltárulnak a rég eltemetett titkok és kételyek.

Mi alakítjuk a választásainkat, vagy a választásaink alakítanak bennünket?
Kik lennénk most, ha másként alakult volna az életünk?

Szerintem: 

Mint regénnyel, ki vagyok

vele békülve. Majdnem benne volt minden, amit az írónő könyveiben várok. A bírósági tárgyalás hiányzott egyedül, de kaptam helyette egyiptomi mitológiát és régészetet, így ez rendben lett volna.

Ha sorba nézem, nem nagyon tudok belekötni. Lélektani, női regény és valóban az. Leköveti, hogy a hősnője hogyan érez, milyen kételyek gyötrik. Benne van az is, amikor menekülnie kell, amikor olyan ponton van, hogy maga sem tudja, hogyan tovább. Sebezhető, hibázik, bizonytalan. Szerető anya, elkötelezett szociális munkás – haláldúla –, hűséges feleség. Ugyanakkor egy útját kereső nő is.

Szépen meg is van írva. Érthető, és az egyiptomi részeket is igyekszik úgy beledolgozni, hogy teljesen érthetőek legyenek. Azt nem állítom, hogy az egyiptomi hieroglifák értelmezései lekötöttek volna, de nem is volt olyan bajom, hogy ne értettem volna, miről van szó. Még képek is vannak benne, hogy illusztrálja, miről van szó.

Még csak a szerkezete sem unalmas. Játszik az idősíkokkal, és a végére áll össze, hogyan történtek sorban az események. Dawn jelenéből ugrálunk a múltjába, és tárul fel az egész élete, amely elvezeti ahhoz a ponthoz, hogy felülbírálja, jó döntéseket hozott-e korábban.
Ez különben a címmel is összepasszol. Egy része utal az egyiptomi szövegekre, amelyeknek az értelmezésén Wyatt és Dawn együtt dolgoztak. Másrészt, Dawn is két út között választ – ahogy tette tizenvalahány évvel korábban is, amikor nagy fordulatot vett és mindent megváltoztatott maga körül.

Picoult odafigyel a szereplőire, és igyekszik kliséknél mélyebbre írni őket. Nincs sok szereplője – Dawn, Wyatt, Meret és Brian kapnak több teret, a többiek, mint Dawn egy-egy betege, éppen csak feltűnik –, de nekik mind van egy plusz színe.

Akkor mégis mi a bajom? Kevés olyan szereplő van, aki olyan ellenérzést tudott kiváltani belőlem, mint Dawn. Ő folyamatosan olyan döntéseket hozott, amiket nem tudtam hova tenni. Nem is csak az, hogy nem értettem, miért teszi ezt, de kifejezetten ellenszenves lépések voltak ezek. Miért kellett neki karriert váltani az anyja halála után? Az utolsó pillanatban otthagyja a doktorit, és haláldúla lesz? Röhej. Meg azt éreztem, hogy áldozatszerepben látja magát. Mert, előbbre való volt neki az öccse, mint a saját karrierje. Mert előbbre valók voltak a betegei, mint a magánélete. Mert előre vette a lányát és a férje igényeit. De ez mind a maga döntése, és legtöbbször csak kifogás. Amikor nem fejezi be a doktorit és szakot vált? Az öccse kényelmes kifogás a gyávaságára. Ahogy Brian gyors felszedése is Wyatt után. Brian volt a kényelmes és egyszerű, a biztonságos. Mégis, mennyire hihetem el, hogy közel 2 évtized elteltével is annyira odavan Wyattért, hogy szinte azonnal a karjaiba olvad, ha előtte képes volt úgy elhagyni, és napokkal később már mással lenni?
Ezzel eljutunk a másik dologhoz, amit egyre jobban utálok egy regényben, pedig annyiszor előfordul, hogy már felírnám a romantikus klisék közé. A szerelmeseket valami elválasztja, hosszú évekre. Akár tovább is, itt közel 2 évtizedre. Aztán újra találkoznak, és mondhatni, ott folytatják, ahol abbahagyták. Mert még mindig szeretik egymást. Ha közben volt is más, pl. megházasodtak, eljegyezték egymást. Itt éltek két külön életet, más emberek lettek. Egyszerűen nem hiszem el, hogy a szerelemnek nem számít az idő. Hogy megmarad. Pedig már más emberek, változtak annyit, hogy újra meg kellene ismerniük egymást. De nem: 'Szeretlek, te vagy az Igazi.' Ez belőlem lassan már olyan undort vált ki, hogy legszívesebben földhöz csapnám a könyvet, pedig nem vagyok egy csapkodós alkat, könyvvel meg pláne nem.

Szóval, a történet szerelmi szála és a hősnő olyan szinten fel tudott húzni, hogy hiába nem egy rossz könyv, nekem kifejezetten rossz élmény volt.