Fülszöveg: 

Hans ​Aspergert, az autizmus és a róla elnevezett Asperger-szindróma kutatásának úttörőjét évtizedeken keresztül mint a fogyatékos gyermekek elszánt védelmezőjét ünnepelték világszerte. Edith Sheffer, a díjnyertes történész-író megrázó új kötetében azonban más oldaláról ismerhetjük meg a világhírű orvost, aki nem elszenvedője volt Hitler Harmadik Birodalmának és fajgyűlölő politikájának, hanem mélyen egyetértett a nemzetiszocialista ideológiával, és aktív bűnrészességet vállalt vele azáltal, hogy rá bízott gyermekek százait ítélte az életre méltatlannak.
A rezsim Európa-szerte milliókat küldött a halálba származásuk, vallásuk, politikai hovatartozásuk, sőt viselkedésük és fizikai vagy mentális állapotuk alapján. A rendszert kiszolgáló pszichiáterek elsődleges célpontjai a gyermekek lettek, főként azok, akikről azt feltételezték, hogy hiányzik belőlük a szociális készség – kijelentették, hogy a Birodalomban nincs hely a számukra. Asperger és kollégái egyes „autisztikus” gyermekeket megpróbáltak átformálni, hogy hasznos állampolgárai legyenek a Harmadik Birodalomnak, ám azokat, akiket „gyógyíthatatlannak” minősítettek, kíméletlenül a Spiegelgrundra, az egyik leghírhedtebb gyermekgyilkossági központba utalták.

Szerintem: 

Nagyon átgondolt, széleskörű és alapos munka. Ugyanakkor

nagyon nem egy olvasmányos kötet és nem is könnyű olvasni.

Az első, amit ki is emelnék, hogy sokkal szélesebb a téma, mint amit a cím sugall. Messze nem csak Asperger és munkássága, amivel foglalkozik. Tulajdonképpen a szellemileg sérült gyerekek helyzetét, megítélését, pszichológiai nézeteket és kezelésüket, a náci programot elemzi, aminek csak egy pontja Asperger és az ő klinikája és tevékenysége. Korábban indulunk, a húszas évek Bécsének pszichológiai nézeteitől. Megismerteti a náci ideológiát is, a vezető tudósokat és az ő nézeteiket. Majd rászűkít Asperger és az ő betegei történetére is, de végig ott vannak a kapcsok, hogy a nagy egészhez ez miképpen illeszkedik. Bemutatja, hogy az elvárt ideológia hogyan befolyásolta Asperger nézeteit is, még arra is van példa, hogy miképpen írt át egyes elméleteket, hogy jobban illeszkedjen a náci ideológia elvárásaihoz.

Egyszerre elmélet és példatár is a kötet. Tele van pszichológiai elmélettel és sok tekintetben szakszöveg is. Nem is szívesen olvasnám fel, mert bőven van benne olyan kifejezés, amibe beletörne a nyelvem és agyilag is folyamatosan ott kell lenni, hogy mit olvasunk, milyen árnyalatnyi különbség van éppen egy-egy leírt elméletben. de nem marad meg ezen a szinten, hoz konkrét példákat is, bemutatja a kórházak és a személyzetük életét, megjeleníti a gyerekeket. Van itt az áldozatokból, de a túlélőkből is.

Nincs erkölcsi ítélet sem, noha adná magát és a téma is olyan, hogy nehéz semlegesnek maradni. Azt ugyan felveti, hogy Asperger megítélése is sokféle. Lehet látni benne a nácikkal együttműködő tudóst, ahogy a korszakot valamiképpen átvészelő embert, de a gyerekmentő hőst is. Nem fekete-fehér a helyzet, a személy sem, és ez a könyvben is benne van. Kicsit elkalandoztam. A lényeg, hogy Sheffer nem dobálózik olyan egyszerű fogalmakkal, mint jó és rossz. Még azt a szülőt sem minősíti, aki valósággal kérte, hogy vegyék el tőle a gyerekét és öljék meg. Igen, vannak extrém történetek a kötetben. Van egy olyan anya, aki már a terhessége idején is folyamatosan meg akarta szakítani az állapotát, a férje halála után meg egyenesen megkönnyebbült, amikor a sérült gyermeket elvették tőle. Még azt is meg lehetett bele beszélni, miképpen öljék meg a gyereket.

Érthető, a lényeget jól átadó kötet, ami valóban törekszik arra, hogy az olvasónak átadja az ismereteket. A történelmet, a pszichológiát és az életrajzot is. A szerkezete is átgondolt, gondosan szerkesztett könyv.

Nyelvezetében tudomány közeli, és biztonsággal használja a terminusokat. Azért arra van figyelem fordítva, hogy az is megértse és haladjon, aki most találkozik először a témával. Azért is érzem olyan fontosnak, hogy konkrét eseteket is leírt. A példán keresztül könnyebb az elméletet is megérteni. Nem könnyű olvasmány, de a téma sem az.

Tetszett, hogy képanyag is került bele. Fotók elsősorban, amelyek még közelebb hozzák a történetet. Könnyű egy beteg gyerekről és a végzetéről olvasni, ösztönösen érzelmileg távol maradni, de már is jobban bevon, ha látjuk is őt. Ha nem csak egy szám lesz, mint a náciknak, hanem egy ember, egy gyerek.

Azt sem a könyv, sem én nem minősítem, hogy milyen gyilkos logika hozta magával a sérült gyermekek eutanáziáját és sterilizálását más esetekben. De azt fontosnak érzem a végére megjegyezni, hogy a holocaust csak egy szelete volt annak, ahogy a nácik meg akarták tisztítani a társadalmat és a népet. Ez a történet is ugyanaz, csak egy más szelet belőle.