Fülszöveg: 
Az Okos csajok a második világháború utáni Amerika legfontosabb női kémjeinek pályafutását dolgozza fel. Fürge eszük, remek humoruk és ragyogó tehetségük miatt kapták ezt az elnevezést férfi kollégáiktól. Nem volt könnyű kiharcolniuk, hogy velük egyenlő fizetést kapjanak, és maguk is vezető pozícióba emelkedhessenek, noha úttörő szerepet játszottak annak a szervezetnek a megalapításában és módszereinek kidolgozásában, amelyet ma CIA néven ismerünk.
„Az ember nem úgy lesz kémmé, hogy kitölt egy jelentkezőlapot. Egy ilyen elhatározás minden egyébnél fontosabb, és egész életre szól, méghozzá olykor erőszakos véget érő életre. Kémnek lenni nem csupán foglalkozás, hanem életmód is. Aki erre az útra lép, többé egyetlen családtagját vagy barátját sem avathatja be teljesen a bizalmába. Az ember hátrahagyja a megszokott környezetét, és akár évekre külföldre távozik. Sikereit csupán egy szűk körben fogják elismerni. Titkaira sokszor a halála után sem derül fény. Ha pedig az ember történetesen nő is, akkor a meghozott áldozatok még súlyosabbak…”
„Végre megtudjuk, milyen fontos szerepet játszottak a nők a CIA létrehozásában.”
Szerintem:
Ezzel a könyvvel nem nagyon tudtam mit kezdeni. Se nem igazán ismeretterjesztés, se
nem kémregény. Mindegyikből használ elemeket, a célját értem is, de furának találtam.
A cél szerintem az lenne, hogy rámutasson, hogy hiába nem értékelték őket és nem jegyzi őket eléggé a krónika, azért a CIA kötelékeiben voltak meghatározó nők és sok mindent letettek ők is az asztalra. Mindenkit azonban lehetetlenség lenne bemutatni, ezért pár nő van kiemelve, akiknek a szakmai és magánélete kisebb részben a regény témája, és egyfajta sablon, hogy miként élhetett egy hozzájuk hasonló okos CIA csaj.
A könyv merítése pedig mély. A II. világháborúnál indulunk, végighaladunk a hidegháborún és a mai korra is van pár megjegyzése, ha már nem is okos csajos szemüvegen át. Alapvetően egy-egy történelmi konfliktuspontot emel ki, ahol ott volt egy női CIA ügynök és ott ő mit tudott tevékenykedni. Így a történelem egyfajta személyes történetté válik, az egyén mit és hogyan élt meg belőle, mit tett kötelességtudatból és a haza védelmében. Mivel eléggé ki voltak szorítva a nők ebből a szakmából, azért nem kell arra gondolni, hogy a Vörös verebet kapjuk, csak amerikai nőkkel. Kicsit mintha mindig a második vonalba szorultak volna – nem a leghíresebb, történelemkönyvekbe kerülő esetek, hanem a mögöttes események körül voltak ott ők.
A formátumból is adódik, hogy nem kerültek igazán közel hozzám a szereplői. Ugrálunk köztük és nekem sikerült nem egyszer belekeverednem abba, hogy melyikük ki is. Melyik a kiugrott családanya, ki az, aki elsőrangú titkárnőből lett összekötő tiszt és a saját osztályának mondhatni vezetője. Ez tipikusan az a könyv, amiben ha volna Ki-kicsoda fejezet, akkor rendszeresen oda is lapoztam volna, hogy melyik nőről is olvasok éppen.
A történelem sem fogott meg annyira benne. Ugyan széles a merítés, de annyira az ügynöknőkre koncentrálva, hogy a történelmi áthallások nekem hiányoztak. Hol vannak az összefüggések, az egymásból következő lépések?
A nyelvezet se fogott meg. Az inkább az ismeretterjesztésé. Száraz. Mondjuk, megértem, hogy nem talált ki a hősnőinek a szerző kitalált érzelmi életet és dilemmákat, de így meg olyan személytelen, ahogy haladtak előre a pályájukon.
De az is lehet, hogy csak az a baj, hogy nem rajongok a professzionális kémkedésért. La Carre sem tudott a kedvencem lenni – nekem inkább a Kingsman tetszik. Ez meg nagyon nem az, de még a Vörös verébhez képest is vérszegény és csendes.
Idézet:
Egyesek azt képzelik, hogy az igazságot el lehet tenni, akár a halat. Szépen megsózni, majd hordóba rakni, hogy elő lehessen venni, amikor majd szükség van rá. Tévednek: az igazságot nem lehet eltenni. Az igazságnak frissnek kell lennie, mert akkor érvényes, amikor kimondják – különben penészedni kezd. A legrosszabb hazugság pedig a megromlott igazság. Az igazság fegyvere a szó, a hazugságé a kard és a lánc.
