Fülszöveg: 

Montverre-ben, ​a réges-régi elitakadémián a legjobbakat és legélesebb eszűeket képzik arra, hogy tökéletesen helytálljanak a grand jeu-ben – a nagy játszmában –, ebben a rejtelmes, misztikus vetélkedésben. Léo Martin egykor Montverre kiválósága volt, de azóta a politika vonzásába került, a kormánypárt feltörekvő csillaga lett, hogy aztán egy apró botlás a karrierjébe kerüljön. Most száműzöttként kerül vissza Montverre-be, és maga sem tudja, milyen sors vár rá.
De az akadémia világa már nem is olyan, mint amilyenre Léo abból az időből emlékszik, amikor még rajongott az intézményért. Annak idején férfiak vezetése alatt állt – Montverre első számú embere most nő: bizonyos Claire Dryden. Ő tölti be a Magister Ludi tisztét, vagyis ő a nagy játszma feje. Léo rögtön szokatlan vonzalmat érez a magiszter iránt.

Szerintem: 

Olyan élményben ritkán van részem, mint

amit az Árulások összehozott nekem. A regény szinte teljes első felében fogtam a fejem, hogy mégis, mit olvasok én?

A zavarom oka, hogy egy olyan iskolában játszódik a cselekmény, ahol a diákok a grand jeu-t tanulják, és versengenek benne. Én meg fel nem tudtam fogni, hogy az micsoda. Nem segített az sem, hogy tele volt olyan megjegyzésekkel, hogy pl. Leo játéka azért nem az igazi, mert nyerni akar. Mégis, milyen játék az, amelyben nem akarnak nyerni, amikor eleve versenyeztetik őket, és mindenféle díjat is adnak? Ha sikeres akarsz lenni az életben, begyűjtesz valami érmet a grand jeu-versenyen.
Az én hibám is, de annyira a játékról valódi játék, társasok ugranak be – jót tett nekem a Kakegurui meg Alice in Borderland nézés –, hogy nagy sokára esett le, hogy a játékot máshogy is lehet érteni. Ezek a diákok zenélnek, hangszeren játszanak, vezényelnek – és maguk írják a zenedarabokat, vagyis a játékaikat. Az már helyretett dolgokat, pl. megértettem azt is, miért tanulnak annyit, meg mi köze mindennek a matematikához. Abban mondjuk nem lettem okosabb, hogy a jó grand jeu játékosok miért kapnak hatalmat is, de addigra már nem is ezen törtem a fejem.

Mert szép lassan az is leesett, hogy nem is a grand jeu meg a versenyek a lényeg. Hanem a Carfax – Leo – Claire érzelmi sokszög - ami nem is annyira sokszög, de az már egy másik történet. Collins olyan szerelmi játszmát hozott össze, annyi árulással és titokkal, hogy nem is értem, miért kódoltam annyit a grand jeu játékot.

A történet két idősíkon bontakozik ki. A jelenben a politikából száműzött Leo visszatér egykori iskolájába, és előveszi a régi játékát. Közben vonzódni kezd az iskola fejéhez, Claire-hez, aki nőként elsőként töltheti be a Magister Ludi tisztséget. Köztük már megy egy játszma, miközben Leo szeretne a miniszteri helyére is visszatérni.
A múltban pedig diákként látjuk Leót, akit párba tesznek az iskolai ellenségével, Carfax-szal. Közös játékot kell előadniuk, és hiába ők ketten az iskola legjobbjai, az utálatuk nem segíti a közös munkát. Míg változni nem kezdenek a dolgok. Míg barátok nem kezdenek lenni, és egy tragédia nem közeledik egyre jobban.

Collins jól húzza az ember idegeit, hogy mi is történt, ki kicsoda. Én elkezdtem vad teóriákat is felállítani, arra pl. rájöttem a leleplezés előtt, hogy Claire és Aime Carfax között milyen rokoni kapocs van, de a nagy csavar nem esett le. Nekem vadabb ötleteim voltak, pedig az elegáns és egyszerű, amit Collins kitalált. Zavar is, hogy nem jöttem rá.

Azt még nem döntöttem el, hogy szeressem a kötetben, hogy ez egy szerelmi történet nem mindennapi körítéssel és így valami más, jó. Vagy éppen ellenkezőleg, véljem úgy, hogy művészkedő egyszerű történet, és zavarjon, hogy valami egyszerű ilyen agymenésbe van beágyazva.
Most kicsit mindkettőt igaznak érzem. Nem tudom.

Fura a viszonyom a szereplőkkel is. Durva, de az iskolás énjeik nekem szimpatikusabbak voltak. Hú, de nagyon eszembe jutott közbe Rowell és Simon Snow. Talán azért, mert ők még naivabbak, ártatlanabbak. Felnőttként a politika nem éppen kedves rétegeket rakott a jellemükre. Ahogy az elszenvedett árulások is.
De Collins szerintem reménnyel zár, és az érzelmek nyernek. Jobb embernek érzem őket a végén, mint amikor kezdik az őszi szemesztert Montverre falai között.

A sorok között meg akad bőven elrejtett tartam. Elég kemény vélemény a politikusokról, többek között.

Kicsit túlírtnak érzem különben, de ezzel is el tudok vitatkozni magammal. Hol húzott a szöveg, hol teljesen lefárasztott. Bár a téma is kellett hozzá – akadt benne bőven gyötrődés, azt meg sosem szerettem olvasni.

Könnyen lehet, hogy ez újraolvasós könyv. Ha másért nem is, mert még úgy érzem, van mit megfejteni benne. Mint Patkány fejezeteit. Azt még nem tudom, hova tegyem.