Fülszöveg: 

Diana ​O'Toole eltervezte az életét. Mire betölti a harmincat, kimondja a boldogító igent, harmincöt évesen a férjével és két gyerekkel New York külvárosában él, miközben művészeti szakértőként sikeres karriert épít az aukciósházak kíméletlen világában. Diana biztos benne, hogy sebész rezidens szerelme, Finn, a közelgő romantikus utazásukon megkéri a kezét.
Ám New Yorkban váratlanul felüti a fejét egy vírus, amely mindaddig csak a világ túlsó felén pusztított. Indulásuk előestéjén derül ki, hogy Finn-nek maradnia kell, mivel a kórházban minden orvosra szükség van. A férfi rábeszéli Dianát, hogy utazzon el nélküle, nehogy kárba vesszen a foglalójuk. A nő vonakodva ugyan, de nekivág a világnak.
Az álomutazás egyáltalán nem úgy alakul, ahogy azt Diana remélte. Az egész sziget karantén alá kerül, így Diana ott ragad az egzotikus üdülőhelyen, amíg újra meg nem nyitják a határokat. A fiatal nő a világtól elzártan, magára maradva, a komfortzónáján kívülre kényszerül. Amikor egy helyi kamaszlány a bizalmába avatja, Diana szép lassan részese lesz egy család életének.
A szigeten új szemszögből kezdi látni a kapcsolatait, a döntéseit és önmagát. Még az is lehet, hogy miután hazatér, már semmi nem lesz olyan, mint azelőtt volt…

Szerintem: 

Picoult kidobta a régi sablont, és egy újat kezdek el felfedezni. A második

esélyek, alternatív életek, amelyet az utóbbi köteteiben ragoz, és nem tudom nem sajnálni, hogy nem a tárgyalótermi zsáner, amivel keveri a különben női, mély és lélektani történeteit.
Konkrétan erre a regényére nézve: nincs bírósági ügy benne. Én meg visszasírom, amikor a Picoult-szereplők tárgyalásra jártak. Helyette más életeket fedeznek fel, és azon merengenek, hogyan tudnak másképpen élni, és mindent újrakezdeni. Itt Diana egy álom-élet nyomába ered, amit képtelen felejteni.

Küzdöttem azzal, hogy újfent egy olyan hősnőt kaptam, akit nem szerettem meg. Diana tervező, listát író és pipáló személyiség volt. Megvolt a pasi, akihez hozzá készült menni, gyereket szülni, kertvárosba költözni vele. Megvolt az állás, kilátással a kinevezésre. Vagyis, a nagy tervek szépen kezdtek megvalósulni. Eddig tudtam azonosulni vele. A csavar és a bajom az, hogy amikor New Yorkba érkezik a Covid, orvos párja nem tud elutazni a tervezett közös nyaralásra, és Diana egyedül megy el a Galápagos-szigetekre. Ott aztán karanténba kerül egy szigeten, és átgondol dolgokat. és roppantul rühelltem, ahogy intézi a dolgait: miközben Finn majd beleszakad a munkába, a tűzvonalból nézi a legrosszabbakat, és segíteni próbál, Diana összejön egy helyi férfival és megcsalja a majdnem vőlegényét. Nem az a bajom, hogy elgondolkozik, más életet és másik férfit akar. Azzal nem bírok kibékülni, hogy mielőtt lép Gabriellel, nem beszél Finn-nel. Mondhatnánk, szívtelenség lenne szakítani vele, miközben a New York-i kórházban robotol a férfi, de nem rosszabb a háta mögött összejönni mással? Az a szememben nagyobb tőrdöfés, és különben is rühellem a megcsalókat. Picoult erre bedob egy újabb csavart, és újraértékeli a történetet – akkor már azt az utat választja a nő, amit vállalhatónak tartok. Csak eddigre már annyira ellenszenves lett nekem korábban, hogy nem tudtam még csak együttérezni sem vele.

A szerelmi történeten túl vannak más rétegei is a kötetnek. Sok sérült ember, akik a helyüket és az életük értelmét keresik. Gabriel a bűntudatával, és ahogy kivonult a világból. Beatriz, akit egyszerre gyötör egy szerelmi csalódás és az a félelem, hogy nem fogadnák el annak, ami. Az iskolában jött rá, hogy leszbikus, és mivel a barátnője azért lökte el, mert az ő szülei nem fogadnák el a szexuális beállítottságát, Beatriz nem csak a szakítás miatt van kikészülve, de ő is tart az apja véleményétől. A szerintem Yoko Onóról mintázott asszony (Kitomi), aki soha nem tudott kilépni abból, hogy kinek az özvegye, és akit még mindig gyászol is. Diana, akinek az anyjával vannak komoly és rendezetlen sérelmei. A szokott, lélektani és átélhető mélység, amit Picoult annyira jól ír. Tényleg kár, hogy mindenkit jobban tudtam kedvelni, mint magát a főszereplőt.

Végül, ez Covid-regény is. Finn leveleiből kegyetlen képet kapunk, milyen reménytelen és gyötrelmes harcot vívtak az orvosok. El is játszik azzal a történet, hogy micsoda ellentét van Diana idilli világa a szigeten és Finn kórházi valósága között. Ettől még drámaibb – sajnos Dianát még jobban utáltam érte, de egy ponton már fel is adtam, hogy próbáljam megkedvelni. A csavar után egy újabb réteg jön be, a betegség alatti fantáziákról. De ez már annyira hihetetlenül hatott nekem, hogy taszított az ötlet. Még jó, hogy Diana nem arra ébredt fel, hogy a Mátrixban ragadt.

Hiába vannak jó jelenetei, hiába van szépen és érzékenyen megírva, a fenti két dolog nagyon rontotta az élményt. A két út könyve után újabb csalódás, tényleg jobban szerettem a szerző korábbi munkáit.

Idézet: 

Ha megkérdezünk bárkit, aki a halál torkából jött vissza, azt fogja mondani, hogy a pillanatnak kell élni.
Ez sajnos nem lehetséges. Minden pillanat elillan.
Az ember nem tehet mást, mint folyton továbblép a következő pillanatra, aztán a következőre, és közben igyekszik azt tenni, amit a legjobban szeret, azzal, akit a legjobban szeret. És ha összeadjuk a rengeteg pillanatot? Az maga az élet.

Az életet nem lehet előre megtervezni, Finn – felelem halkan. – Mert akkor az csak egy terv, és nem élet.

Szerintem a művészet az, amikor az ember készakarva nyomot hagy. Még ha nem is igazán szép az alkotása.