Fülszöveg: 

Egy házaspár mindennél jobban szeretne kisbabát. Nagy nehézségek után végre meg is születik Willow, aki sajnos súlyos csonttörékenységgel jön a világra. Hat éves koráig hetvenöt csontja törik el, még egy tüsszentés is életveszélybe sodorhatja. A család békéjét óhatatlanul is felborítja az állandó riadókészültség: az édesanya előző házasságából származó lánya egyre veszélyesebb módon igyekszik felhívni magára a figyelmet, a korábban boldog életet élő pár összekap minden apróságon, és az anya által elindított kártérítési per alperese pedig éppen egyetlen és legjobb barátnője.

Szerintem: 

Most már elég Jodi Picoult történetet olvastam, hogy

felismerjek jellegzetességeket, illetve olyan fordulatokat, amelyeket az írónő szeret belevenni a történeteibe. Ráadásul a Törékeny abból a korszakából van, amikor szerintem a legjobb könyveit írta. Ez is nagyot szól, és nagyon szívbe tép.

Van egy családi tragédia, egy olyan eset, amely egyszerre extrém is, de azért sokakat érint. Egy beteg gyermek – az extrém az, hogy mennyire beteg. Willow csontjai extrém törékenyek – már a méhben törte őket, és neki elég rosszul lépni, belerúgni egy labdába, hogy máris csonttörése legyen. Mire 6 éves lesz, a család anyagilag kivérzett, mindenki fáradt és feszült. Okos, helyes kislány, mindenki szereti és gondoskodna róla, de ez akkor is olyan teher, ami kezdi agyonnyomni őket.

Erre a helyzetre teszi rá Picoult a másik védjegyét: a pereskedést, ami a végsőkig fokozza majd a helyzetet. Charlotte, az anya érzi úgy, hogy az anyagiak miatt nem élheti a lánya a lehető legjobb életet. Amikor a férje egy rosszul sikerült kirándulás után perelni akarna, az ügyvéd felveti, hogy a szülészt kellene perelni, mert nem vette észre korábban, hogy súlyosan fogyatékos a gyermek. Charlotte fejében ez ragad meg, és kész mindenkinek, a legjobb barátnőjének is nekimenni, aki a szülésze volt, hogy pénzt kapjon.

Picoult gyönyörűen vetíti le, mit tesz a helyzet a családdal és a barátokkal. Charlotte hogyan veszik össze mindenkivel és válik közutálat tárgyává. A házassága hogyan inog meg. A nagyobb lánya hogyan kezdi el vagdalni és hánytatni magát, lopkodni, hogy végre őt is vegyék már észre. Piper, a szülésznő hogyan kérdőjelezi meg szeretett szakmáját és a hozzáértését. Willow hogyan kezdi tehernek látni saját magát. Minden téren rohannak a katasztrófa felé, amit több nézőpontból is követünk. Picoult nagy erőssége, hogy nem ítélkezik, és mindenki cipőjébe enged belelépni. Hatalmas érzékenységgel jeleníti meg a szereplők érzés- és gondolatvilágát.

A tárgyalás kapcsán további, szinte tabutémákat feszeget. Jön az abortusz és olyan kérdések, amelyre nem lehet jó választ adni. Nem is fogom fejtegetni, annál jobban nem lehet megragadni, ahogy ez a könyv tárgyalja.

Kiemelt téma az anyaság is, ami szintén gyakori Picoult történeteiben. A szülői szerep, apák, anyák és gyermekeik kapcsolata. Ebbe visz újabb színt Charlotte jogi csapatának egyik tagja, Marin. A nő örökbefogadott gyermek volt, aki szeretné a vér szerinti anyját megtalálni és válaszokat. Miért nem kellett neki? Az ő dilemmája plusz színeket ad az ügynek, amin dolgozik. A végére meg olyan csattanó kerül, hogy az is pofonnal ér fel: nem becsúszott baba volt, hanem nemi erőszak nem kívánt gyümölcse.

Az érzékenysége, az alapossága ellenére azért akad egy-egy vonal benne, ami nem állt össze. Az hamar kiderül, hogy Amelia Charlotte gyermeke, akit Sean majd a nevére vesz és apjaként neveli. Azt is tudjuk, hogy mindketten erősen katolikus vallásúak. Charlotte viszont nem elvált nő – mégis, mi van Amelia apjával? Arról sincs szó, hogy özvegy lenne. Nekem ez nagyon lógott a levegőben, főleg, mert annyira ki van hangsúlyozva, hogy Charlotte és Sean hívő katolikusok.

Nagyon lélektani, de van cselekménye is. Ahogy meg lett írva, még ad neki egy pluszt. Úgy van megírva, mintha mindenki elmesélni Willownak a történetüket, a maga szemszögéből. Vagy, levelet írnának neki. Őt szólítják meg, róla és neki mesélnek. A végére lesz erre ok a cselekményben is, de addig is egy pluszt színt ad neki. Azt ugyan nem szerettem, hogy a 12-13 éves Amelia is olyan stílusban tud fogalmazni, mint a szülei és semmi kamaszos nincs benne, de különben annyira igényes és olvastatja magát, hogy ezen túl tudtam lendülni.

A vége, az is olyan Picoult könyveibe illő. Egy újabb borzalmas tragédia, ami mindent még szomorúbbá tesz. Pláne, Willow egyetlen fejezetével, aki megállapítja, hogy a változatosság kedvéért most nem ő törött el.

Volt egy kolléganőm, aki erről a regényről mindig azt mesélte, hogy végigsírta az egészet. És valóban, ez annyira szomorú, fájdalmas, ugyanakkor jó regény is, hogy pozitív értelemben sírós.