Fülszöveg: 
A huszonéves Takako élete fenekestül felfordul, amikor csalódik a szerelmében, ráadásul a munkahelyén is felmond. Segítségére rég nem látott nagybátyja, Szatoru siet: felajánlja, hogy költözzön be a családjuk által működtetett antikvárium, a Moriszaki Könyvesbolt emeleti szobájába. Takako vonakodva ugyan, de elfogadja a meghívást, és átköltözik Tokió Dzsinbócsó negyedébe, az „antikvárium-csodaországba”, ahol egymást érik a könyvesboltok és a könyvkiadók.
Takako számára a környék kétszeresen is idegen, egyrészt azért, mert még soha nem járt arra, másrészt pedig azért, mert nem szokott olvasni. Lassanként mégis megszereti a városrészt, barátokat szerez, az olvasás pedig a szenvedélyévé válik. Amikor úgy érzi, az élete végre egyenesbe került, felbukkan egykori szerelme, Hideaki…
Szerintem:
Az a fajta könyv, ami után legszívesebben
rajzolgatnám a kérdőjeleket. Gondban is vagyok vele, hogy mi volt ez a regény? Valahogy nem regényszerű, de az.
Az első kérdés, hogy egyáltalán mi a zsáner. Nem találok olyat, ami illene rá. Mennyire hangzik rosszul, ha leginkább chick lit, bár az sem igazán? A főszereplő egy fiatal nő, Takako. Nem csak egy durva szakítás jut ki neki, de az állását is ott kell hagynia. Nem bírja a volt párját a menyasszonyával együtt látni. Csak éppen nincs hova mennie, mihez kezdenie. A nagybátyja fogadja be a könyvesboltjába, ez a címadó helyszín, lakhat ott, cserébe délelőttönként ő viszi a boltot. És a történet arról szól, hogy jut el onnan, hogy csak alszik és sajnálja magát, addig, hogy kimerészkedjen a világba, állást keressen és egy másik férfit.
De minden csak vázlatosan van benne, nem is igazán fontos a cselekmény. Az van benne nagyon részletesen, ahogy összeomlott, amilyen mélyre került, és ahogy majd elkezdi összerakni magát. Belülről van megfogva, de nagyon csendesen és szelíden. Ahhoz képest, milyen következményei lettek az életére a történtek, valahogy nincs meg az a robbanás, amit vártam volna. Csak sebzetten visszavonul és szenved. Egyetlen ponton áll ki magáért, majd később, de még abban sem volt meg az a szenvedély, ami ki tudná billenteni a történetet az érzelmek nyugodt árkából.
Egyáltalán nem romantikus regény, még csak abban sem vagyok biztos, melyik férfi az, akit a végére a barátjaként emleget. Tippem lenne, de nem egyértelmű. Nem dráma, mert bár Takako nagyon tudja magát sajnálni, azért nem az élete állt a feje tetejére, csak szerelemi bánat gyötri. Nem családi történet, hiába mesél Szatoru bácsi házasságáról és korábbi életéről is. Sőt, ott is inkább a női vonal kerül előtérbe - Momoko, a férfit elhagyó asszony indokai között meddősség, halott gyermek és az anyaság témái vannak.
Könyves könyv is, mert a lány a könyvesboltban megszereti a könyveket és olvasót nevel magából. Bár itt sem az lesz a lényeg, hogy mit olvas. Az első kötet után már arról sincs szó, hogy mit is olvas. Hanem, az érzelmi vetület – hogy jelent a könyv haladást a napi 16-17 óra alvásnál.
Beleélős könyv, akkor lehet egyedül értékelni, ha az ember hajlandó érzelmileg a hősnővel tartani, mert cselekményben nagyon kevés dolog történik vele. Megírva is csendesen, már szinte szenvtelenül van. Valahogy semmi nem ugrik ki belőle, az egész történet és a hangulata is olyan… mérsékelt. Ha angol lenne, azt mondanám, hogy az angol hidegvér – de ez japán. Mondjuk, az is a visszafogott kultúrák között van hagyományosan.
Vagyis, még nem döntöttem el, mennyire tetszett. Nagyon más, mint amit olvasni szoktam, amit egy regénytől várok. Szóval, barátkozom vele.
Idézet:
[…] minél többet utaztam, és minél több könyvet olvastam, annál inkább úgy éreztem, hogy semmit sem láttam, és semmit sem tudok. Az élet már csak ilyen, folyamatos útkeresés.
