Fülszöveg: 

Ken Follett ebben a könyvében elmeséli, milyen érzéseket, gondolatokat indított el benne, amikor értesült a tűzről, amely a világ egyik legnagyobb székesegyházának, a párizsi Notre-Dame-nak az elpusztításával fenyegetett.

Bemutatja a székesegyház történetét, az építéstől kezdve a történelem során betöltött szerepéig, és feltárja, hogy a Notre-Dame milyen hatással volt a világ katedrálisaira, valamint Follett egyik leghíresebb művének, A katedrálisnak a megírására.

„A Notre-Dame Párizs csodálatos székesegyháza, az európai civilizáció egyik csúcsteljesítménye lángokban állt. A látvány megrázott és feldúlt minket. Engem a sírás kerülgetett. Itt, a szemünk láttára semmisül meg valami, aminek az értéke föl sem mérhető. Olyan hihetetlen érzés volt, mintha a föld indult volna meg a lábunk alatt.”

Szerintem: 

Két élményem is volt a könyvvel, amin

így utólag mosolyogni tudok.
Az első, hogy ahogy olvasni kezdtem, egy leírást kapunk a Notre-Dame-ról, ahogy kel fel a nap. Én meg teljesen le voltam döbbenve: szerettem Follett regényeit, de ez sokkal jobb volt, mint amit tőle megszoktam. Aztán a lap alján ott volt a felirat: idézet Victor Hugo A párizsi Notre-Dame című regényéből.
A másik, hogy utazás közben olvastam, vonaton. Azon merengtem, mikor kérdezi meg valaki, mi bajom: hol a könnyeim folytak, hol nevetgéltem. Igaz, Párizs és a Notre-Dame számomra nagy szerelem, így nagyon meg tudott érinteni a könyv, de ez kívülről nincs rám írva, és elég furának tűnhettem kívülről.

Ezzel már elárultam, hogy mennyire eltalált a téma. Az apropó a Notre-Dame leégése volt, és azt nagyon elkapta Follett, milyen érzés volt az a tűz. A világ sírt a franciákkal, én még utólag is, ha eszembe jut, vagy, ahogy most olvastam.
Erről a pontról indul el a szerző, hogy felelevenítse a katedrális történetét.

Benne van minden fontos korszak és a Notre-Dame nagy pillanatai. Az építkezéstől kezdve a felújításokon át a világháborús anekdotákig. Nem történelmi regény, nem is ismeretterjesztő, leginkább egy egyetemi előadássorozat jutott róla eszembe. Olvasmányos, leköt, tele van ismerettel, de nem tudományos(abb) munka és nem is regény.

Ehhez jön hozzá, hogy Follett, ha nem is úgy, mint Hugo, de szépen írta meg. Megvillantja a humorát, vannak jó leírásai, és érezhető, mennyire ismeri a témáját. Én különösen szerettem, ahogy tényadatokat és anekdotákat kever össze. Azt biztosan nem jegyzem meg, hány méter magas a harangtorony, de arra emlékezni fogok, hogy vonultak misére a nácik legyőzése után. Adatokat és forrást nem csak tudomány, saját élmény jelentett, van több idézet is benne. Hugót már említettem, de pl. saját történetéből, mástól is idéz be, hol többet, hol kevesebbet.

Növelte az élményt, hogy képek is vannak benne. Gyorsan hozzáteszem, nem képeskönyv a Notre-Dame-ról. Inkább rajzok, és a történelemhez, a katedrális történetéhez illeszkednek. Megjelenítik, amit éppen tárgyal Follett.

Informatív, olvasmányos, nemes célt szolgált. Szomorú, hogy miért íródott, de kár lett volna, ha nem születik meg.

Idézet: 

Hiszem, hogy egy regény annyira sikeres, amennyire megérinti olvasója érzéseit. Valami hasonló érvényes a műalkotásokra is. A katedrálisoknál bizonyosan így igaz.
Ha találkozunk velük, megrendítenek.
Ha látjuk őket, elakad a lélegzetünk.
Ha körbejárjuk őket, megigéz fényük és kecsességük.
Ha csendesen ülünk odabent, eltölt bennünket a béke.
És ha ég valamelyik, akkor sírunk.

Hugo csodálta Walter Scottot, gyakran mondogatta, hogy Scott találta fel a történelmi regényt, ám a Quentin Durwardról írott recenziójában kifejtette, hogy a műfaj többre képes. Nem mondta ki, hogy ő jobban tud írni Scottnál, de nyilvánvalóan azt gondolta, és szerintem igaza volt.