Fülszöveg: 

Isabella Taylor, a floridai pályakezdő FBI-ügynök úgy érzi, hogy sínen van az élete, ám egy nap szeretett unokatestvére gyilkosság áldozata lesz. A nyomozás szálai Olaszországba, Nápolyba vezetnek, egy bűnszervezethez.

Matteo Mazzola, a jóképű, sikeres nyomozó, az egész életét arra tette fel, hogy harcol a nápolyi maffia, a Camorra ellen. Módszerei sajátosak, hatékonyak, bár felettesei számára sokszor szinte elfogadhatatlanok.

Isabella és Matteo találkozása mindkettejük számára rejt kínos és kellemes pillanatokat is. Társként, közösen kellene dolgozniuk, mégis nehezen veszik az akadályokat, hiszen nem csak a szakmai segítséget látják a másikban. Heves érzelmek dúlnak közöttük, a vágyuk pedig egy idő után mindent felülír. Lassan fedezik fel egymás világát, válnak megszállottá ugyanabban az ügyben, és vesznek el

a szerelemben.

Ám a maffia sem rest üzenni, mert a keményfiúk nem arról híresek, hogy finomkodnak.

Szerintem: 

Ez elvileg egy romantikus krimi. A romantikust alá

is írom, de mint krimi… van benne ügy, nyomozás, szóval a keret ok, de ennyire éretlen és idióta nyomozóval nem is emlékszem, találkoztam-e már, bár már krimi paródiát is olvastam.

Vagyis, a női főszereplő, Isabella számomra olyan szinten volt hiteltelen és idegesítő, hogy az egész élményt rontotta. Elvileg egy dögös, közel harmincas FBI ügynöknő, aki felküzdötte ide magát, mert bár az apja fejes az FBI-nál, nem a családi kapcsolatokkal akart helyezkedni. Ehhez képest mit látunk belőle? Nyafog, hisztizik, a helyi kollégát arról kérdezgeti, tényleg olyan jók-e az olasz pasik az ágyban, és úgy áll a nyomozáshoz, mint egy teljesen amatőr. Matteo nem egyszer elmondja neki, hogy így ezt nem lehet, megöleti magát – én bizony nem is bántam volna, ha a maffia golyót ereszt a fejébe. Annyira óvodásként és nem nyomozóként viselkedik, hogy egy csoda az életben maradása.

De a krimi megoldására is le tudom írni, hogy valósággal mesébe illik. Mindenki valamiképpen megkapja a büntetést, börtön vagy halál vár az elkövetőkre. Csak éppen ahhoz képest, hogy előtte milyen hosszan volt taglalva, hogy mennyire nehéz felépíteni egy ügyet, hogy bevédik magukat, túl könnyen ment az egész. Igaz, a nyomozás sem éppen izgalmas attól, hogy eleve tudják, ki tette, csak azt kell kitalálni, hogyan vigyék érte börtönbe. Plusz, a nápolyiak nem csak egy erőszakért és gyilkosságért akarják bevinni, ha már maffiózó. Többeknek tartozik igazsággal és bűnhődéssel.

Romantikus történetnek viszont korrekt. Eleinte egymásnak ellenszenves páros, akik vonzódni kezdnek, majd egyre inkább egymásra kattannak. Szépen megvannak a kötelező elemek, és Matteo meg is menti Isabellát, ami jó alap a kapcsolatnak. Lehet érte utálni, de különben szerintem ez csak alkalmi kapcsolat lehet: mindkettőt sok minden köti a saját otthonához, és Nápoly – USA nem az a táv, ami mellett tartós kapcsolatban lehetne élni. Azt is díjaztam, hogy Brown nem az erotika túltolásával színezi a sztorit, inkább a krimit igyekszik felépíteni.

A humort is úgy adagolja, hogy szórakoztató legyen a sztori. Mondjuk, nekem kissé disszonáns, hogy egy bűnöző megbüntetése, aki megerőszakolt és megölt egy fiatal nőt, hogyan lehet vicces, de lenyeltem.
Még kedvenc jelenetek is akadt: Isabella esete a kávéval. Azon roppant jól szórakozta, hogy félreértették egymást a portással és milyen következményei lettek. Rendben, mivel nem bírtam Isabellát, a gonosz énem a nyomorán is tudott vigyorogni.

Bár krimiként nem tartom sokra, azért vannak a maffia vonalon érdekes elemek benne. Ahogy a spicli rendszer működik, ahogy a törvényt kissé meg kell szegni, hogy eredményeket lehessen felmutatni. Amit Matteo igyekszik Isabellával is megérteti, de ahogy már említettem, igencsak infantilis butácska hősnőnk van, és persze nem fogja fel a dolgokat.

Stílus: még nem olvastam sokat a szerzőtől, de leginkább mainak mondanám. Szórakoztató, csajos, bulvár. Nem mélysége van – nem is tudnék mondanivalót kiemelni belőle, a szórakoztatás a lényeg.

Szép a borító, van hangulata, és szórakoztató romantikus regénynek krimi elemekkel elment. Isabella nagyon bosszantott benne, de szerencsére volt benne olyan is, ami feldobta a történetet.

Idézet: 

Kávét ma már főztem neki. Nincs az az isten, hogy újra elé toljak egyet!
Mi vagyok én? Fegyveres erőknél esküt tett barista?

Mindennek van üzenete. Az embereknek, a köveknek, a pillanatoknak…