Fülszöveg: 
„Négy hónap alatt történt minden, négy hónap – egy évszaknyi idő. Túl gyorsan történt minden és egy lány örökre elment. ”
Sakutaro különös utazásra indul: Ausztráliába megy, és magával viszi Aki hamvait, hogy ott szórja szét, a világ közepén. A lány mindig Ausztráliáról álmodott, mindig oda vágyott, ám sosem jutott el álmai földjére, mert mindössze tizenhét évesen meghalt leukémiában. Így kezdődik Sakutaro története, amely során visszaemlékszik az első találkozásukra, a tétova kezdetekre, lassan éledő és finoman kibontakozó gimis szerelemükre, a betegséggel való küzdelemre.
Szerintem:
A komfortzónámtól távol esik, de
ettől függetlenül értem, miért lett sikeres regény. Nagyon átérezhetően dolgoz fel olyan témákat, mint az első szerelem, a gyász és a halál, a rák. Nem esett jól, de nem is bánom, hogy rászántam az időt és elolvastam.
A történet tulajdonképpen nagyon egyszerű: Sakutaro és Aki iskolatársak, akik felsősként szerelmespárrá is válnak. Miközben 16-17 évesen az elsőket tervezgetik, álmodnak egy jövőről, a lány betegsége mindent megváltoztat.
Ad neki egy pluszt, hogy visszaemlékezésként olvashatjuk, több idősíkból. A szerelmük történetére Sakutaro akkor gondol vissza, amikor a lány szüleivel elutazott Ausztráliába elszórni Aki hamvait. Ugyanakkor a zárlat, a végső elengedés már pár évvel később van, hogy lássuk, Sakutaro élt tovább.
Tulajdonképpen egy nagyon mindennapi történet lenne, ha nem lenne Aki betegsége. A leépülés, ahogy a fiú mindig mellette van, és ahogy bele kell törődniük, hogy a lánynak tényleg csak ennyi idő jutott, és el kell köszönniük.
Cselekmény nem is sok van benne – beszélgetésekből áll össze. Aki és Sakutaro beszélnek meg mindent, ami csak eszükbe jut. Néha van egy-egy kirándulás, de ott sem kalandok vannak, hanem amit megbeszélnek közben. Ez ifjúsági regénnyé is teszi a könyvet, mert az egész érzésekről megélésről és feldolgozásról szól.
Nekem tetszett, ahogy a kamaszok története párhuzamba lesz állatva a fiú nagyapjának szerelmi történetével. Mennyire más öregemberként feldolgozni a szerelmed halálát és tizenéves kamaszként? Párhuzam az elvesztett szerelem, a magány. Mindketten megtanultak tovább élni – valahol nekem ez is volt a történet tanulsága. Fáj, megéljük, és az élet megy tovább.
Szerettem is ezt benne, mert egyes romantikus YA regények azzal akasztanak ki, hogy a szerelmespár egyik fele meghal, és azzal a másik kamasz élete is véget ér. Nekem ez a valós – hogy fájt, gyászolta, de aztán lépnie kellett tovább. Ez az életszerű. Ebben is benne van, hogy ott, kamaszként úgy érzi, nincs tovább és már élnie sincs miért, de aztán jön a gyógyulás és az emlékek megmaradnak.
Párbeszédekkel van tele – könnyű is olvasni, gyorsan lehet vele haladni.
Azt hiányoltam kicsit, hogy japán szerző Japánban játszódó kortárs története, de valahogy nem kapott egyedi színeket. Nem érzem úgy, hogy jobban ismerném Japánt vagy az ottani embereket. Viszont, az érzés – a gyász és a szerelem – egyetemesek, az mindenütt egyforma.
Nem szerettem, de tudom értékelni ezt a kis kötetet.
Idézet:
Sok évvel később néha arra gondoltam, hogy az élet is ilyen: ha egyedül éled le, hosszúnak és unalmasnak tűnik, de ha melletted van a szeretett személy, egy pillanat alatt elérsz a búcsú utcájához.
