Fülszöveg: 

Tudjátok, ki vagyok én?! Hallottatok már a világ legnagyobb hőséről, Héraklészról? És úgy, hogy Herkules? Egy görög srácról van szó, úgyhogy maradjunk a Héraklésznál! Na, szóval ez a Héraklész — nem én vagyok. Csak majdnem. Én vagyok a féltesója, a nevem Iphiklész…

És Iphiklész, a mezei embergyerek, elmeséli az isteni sarj, a szuperhős Héraklész történetét — iskolás éveitől kezdve (ahol sajnos Héraklésznak indulatkezelési problémái akadnak) a száműzetésen keresztül (birkapásztor lesz — még szerencse, hogy a gyönyörű Megara meglátogatja és hoz egy kis gíroszt!) a nevezetes tizenkét próbáig.

Szerintem: 

Ahogy rájöttem, hogy áll össze a történet, nem tudtam eldönteni, hogy

nevessek vagy sírjak. Mert a helyzet az, hogy Héraklész történetét dolgozza fel, ebben nincs hiba. Csak éppen egy olyan verzióban, amit a Disney is megirigyelhetett volna. Vagyis, a mitológia véres és tragikus elemeit kihúzták, és nagy happy end felé halad minden.

Igazából megértem, miért így van megírva. Azt nehéz lenne szimpatikus hősnek eladni, aki a három gyerekét öli meg, és azért kellene vezekelnie. Az is nehezebben emészthető lenne, hogy a boldog házasság helyett elég egy fájdalmas halál a történet vége. itt ezek helyett más van.
Csak éppen, hiába értem, azért a mitológia meghamisításának érzem, hogy a kamasz Héraklész akaratlanul a tanára halálát okozza, és azért kell vezekelnie. Hogy az amazonok királynője mellett köt ki a bátyja, akit mindenki az öccsének gondol. És Thészeusz? A görög mitológia nem az a világ, ahol mindenki azt kapja, ami jár neki. De ez a meseverzió, itt belefér ez is.

Piszkálhat ez a pár változtatás, de az alapok rendben vannak. A 12 próba, a családi állapotok és a keret. Zeusz és Héra alakja. A görög városállamok, Delphoi – minden szépen le van követve, ami ne érinti a gyerekbarát verzió átírásait.
Még az illusztrációk is ilyenek, amelyek különben kifejezetten szerethetők. Jópofák, és jól ötvözik az ókori világot a modernnel. Kicsit mindkettő igaz rájuk, így könnyű mainak érezni a történetet annak ellenére, hogy az ókori Hellászban játszódik. Pl. a király, Héraklész mostohaapja, akinek ugyan ott van jelzésként a korona a fején, de különben nagyon hajaz egy üzletemberre.

Ha már a rajzoknál tartunk, azt is érdemes megjegyezni, hogy mennyire részét képezik a történetnek. Több annál, hogy ugyanazt képesíti, amit olvasunk. Néha már inkább képregényhez hasonlóan működik, és az is a cselekmény része, amit rajzolva látunk.

A kötet erőssége a humora. Tasnádi a leváratlanabb helyzetekbe is be tudott vinni helyzetpoént, vagy olyan szöveget ad a szereplőinek, hogy azzal szórakoztat. Rendben, egy-egy részen érezni, hogy gyerekeknek és kisebbeknek van szánva – mint Héraklész trollkodása az iskolában –, de a többség korhatár nélkül élvezhető.

A felépítése is gyerekbarát. A fejezetek rövidek, a sok illusztráció és párbeszéd miatt gyorsan olvasható. Értelmes, érthető, bár néha erőltetettnek éreztem, ahogy a szereplők nagyon lazán, kamaszosan akarnak beszélni. Az nem tűnt hitelesnek.

De az összkép, hogy ez egy szórakoztató, jópofa gyerekkönyv, amit bírtam minden ellenérzésem mellett is.