Fülszöveg: 

Rosemary ​Harper nem sok jóra számít, amikor csatlakozik az öreg Wayfarer személyzetéhez. Ugyanakkor, noha a szedett-vedett hajó jobb napokat is látott már, menedéket kínál neki, egy esélyt arra, hogy felkeresse a galaxis legtávolabbi zugait, és ami a legfontosabb: lehetőséget, hogy elszakadjon saját múltjától.

A Wayfarer fedélzetén többféle faj él együtt békésen, szemben a Galaktikus Közösség néhány más, kevésbé befogadó csoportjával. A hajón az élet zűrzavaros és őrült – pontosan olyan, mint amire Rosemary vágyik. Ám hamarosan rendkívül veszélyes is lesz, amikor a kapitánynak felajánlanak egy munkát, egy olyan lehetőséget, ami csak egyszer akad az életben. Az, hogy féregjáratot fúrjanak az űrbe egy távoli bolygóhoz, határozottan jövedelmező vállalkozásnak ígérkezik, ám egyikük sem sejti, hogy az életüket kockáztatják…

Az űr távoli részeiben a szinte már családként működő csapat tagjai egyik izgalmas kalandot a másik után élik át, amelyek során egymástól függenek, és csakis egymástól remélhetnek támogatást. Ahhoz, hogy életben maradjon, Rosemarynek meg kell tanulnia, hogyan támaszkodjon a fedélzeten élő csodabogarakra – és ez az élmény nem csupán szeretni és bízni tanítja meg, hanem arra is ráébreszti, hogy ha valakinek van egy családja, az nem feltétlenül a legrosszabb dolog az univerzumban.

Szerintem: 

Az a regény, amit intellektuálisan értékeltem, de

szeretni nem tudtam. Nagyon sok minden benne van, ami nagyon sci-fi, de számomra valahogy nem sikerült szórakoztatóra a történet. De mesélem részletesebben is.

Egy, a galaxis pontjait összekötő fúróhajóra új könyvelő érkezik. Rosemary oldalán ismerjük meg a legénységet, kapunk nagyobb betekintést a világ fajainak együttélésére, miközben halad a Wayfarer egy küldetésre.
Az út epizódokból áll össze, ahol a legénység több tagja megkapja a maga történetét, amelyek egy-egy sci-fi zsánert fednek le. Így egy regényt olvasunk, de olyan, mintha sok másikból állna össze.

Jenks történetével a mesterséges intelligencia kérdése kerül előtérbe. A férfi szerelmes a hajó MI rendszerébe, aki a maga módján viszonozza is ezt. Azon dolgoznak, hogy testbe teszik át az MI tudatát, hogy a szerelmük ne csak elméleti legyen. Aztán persze történnek dolgok, és van a történetükben fordulat. De ez szinte mindenkire igaz – valami van, ami kicsit mássá teszi, mint amit várunk.
Corbin pl. a legénység egyik legkellemetlenebb tagja. A területéhez nagyon ért, de mogorva és mindenkinek az agyára megy. Aztán kiderül, hogy ő egy klón, amiért a törvény le is akar sújtani. Helyet kap az apjával való kapcsolata, de olyan jelenet is lesz, ahol ő menti meg az egyik társát, akinke rajta kívül senki nem meri beadni az ellenszert.
Ohan kapcsán jönnek a szekták, és az, hogy hagyni kell-e, hogy valaki belehaljon a hitébe. Nehezíti a kérdést, hogy a hitrendszer itt egy betegséget hagy elburjánzani, amit könnyen meg lehetne állítani.
Dr. Séf egy olyan faj tagja, akik az emberekhez hasonlóan tökretették a bolygójukat, egymással háborúztak. Ezért olyan döntést hoztak, ami a megmaradt faj minden tagjára hatással lesz.
Még szedegethetném őket, de talán látszik, hogy mennyire sokszínű ez a világ a legénységgel együtt. Sokféle téma és probléma kerül velük elő, és így mozaikszerűen áll össze a történeteikből a regény.

Chambers alapvetően pozitív hősöket teremt, akiknek ad negatív tulajdonságokat, mint Corbin idegesítő volta, de együtt egy összetartó családot alkotnak és így mind a helyükre kerülnek, érthetőek és kedvelhetők.
Konfliktusok is inkább külső felek felé vannak – dúlt háború, vannak fajok közti ellentétek és Rosemary történetében is felbukkan az emberi kapzsiság és sötét oldal.

Fontosak az érzelmek, többek történetében van szerelmi szál is. Sissix és Rosemary fajok közti LMBTQ kapcsolata csak egy a sok közül, ,bár a gyíkszerű lény és az ember összeállása talán jobban megcsapott, mint az MI-ba szerelmes emberé. De nem romantikus regény, ha motívumként jelen is van ez az érzelem, nem az a téma, hogy párok hogyan jönnek össze vagy mit éreznek egymás iránt. Itt van úgy kezelve, hogy ők együtt élnek, egy űrhajón összezárva, és jó páran az élet részét képező tartós vagy alkalmi partnert is itt találják meg.

Ahhoz képest, hogy nő a szerző, meglepően steril a regény szövegezése. Tudományos csak olyankor, amikor pl. az átjárók fúrását magyarázzák. Tárgyilagos, leíró és nem sikerült beleélnem magam, hiába van egyes szereplőknek komoly lelki törése vagy eszmélése benne.

Azt sem tudnám megmondani, hogy az egésznek mi a célja. Az empátia fontosságát bele tudom magyarázni, mert a hajón több faj él békében egymás mellett, de ezt csak belemagyaráznám. Nem erre van kihegyezve. De simán szórakoztató regénynek se nevezném, ahhoz engem nem szórakoztatott. Még merengek ezen.

Mivel úgy tűnik, sorozatnyitány, még kiderülhet, mi az irány. De azt is el tudom képzelni, hogy csak haladunk kalandról kalandra, egyik legénységi tag történetéből a másikéba.

Idézet: 

És nincs a világon semmi, ami jobb lenne egy tesónál. Persze, a barátok is csodálatosak, de azok jönnek-mennek. A szerelem szórakoztató, de abból nagy hülyeségek is kisülhetnek. […] De a tesók… Azok sosem mennek el. A velük való kapcsolat egy életre szól. És tudom, hogy a házasságnak is egy életre kellene szólnia, de az nem mindig jön össze.

– A féltékenység ostobaság.
– Attól, hogy ostobaság, még érezheted.