Fülszöveg: 

„Miként Edgar Allan Poe művészete és irodalmi értéke sokáig fejtörést okozott a nyugati művészettörténészeknek, úgy kellett a japán olvasóknak is elmélyednie Izumi Kjóka (1873-1939) kifinomult alkotásainak megértésében. Olyan szerző volt ő, kinek az irodalomtörténeti szerepét és hatását méltatlanul alábecsülik. Írásai feltevésekből fakadnak, s ebben nagyon is eltér azon alapoktól, ahonnan Poe merített a nyirkos sivárságot árasztó alkotásai megírásához, ám mégis kiterjeszthetjük a gótikus kifejezést e kultúrákon átívelő dimenzióra, s indokolt mindkét íróra vonatkoztatni. Kjóka osztozik azon a dekadens romanticizmuson, melyen Poe is, és e hasonlóság arra késztet minket, hogy átgondoljuk, hogyan is lehetséges, hogy mindkettejüket a kísérteties és hátborzongató művek íróiként ismerik el.”

Szerintem: 

Ha a horror és klasszikus egymás mellé kerül, nekem

Lovecraft ugrik be. Most bővítettem a tudásom, és megismerkedtem Izumi Kjóka munkásságának egy szeletével.

A kötet 4 novellát tartalmaz, és nem mondanám mindegyikre, hogy horror. Bajban is lennék, ha be kellene sorolnom valahova a szerzőt. Nagyon erős a szimbolizmusa, és a színeknek, rejtett jelentéseknek hatalmas szerepe van nála. Mondjuk, nem magamtól vagyok ilyen okos, jó része nekem eszembe se jutott volna, de van egy hosszas elemzés a kötet végén…

Talán ezzel kezdem, mert egyes képeket belemagyarázónak is éreztem. Az tény, nekem is feltűnt, hogy egyes színeket milyen gyakorisággal és hol használ. A vörös – ami a szexualitás, a női csábítás színe. A megkívánt nő ruhájának szegélye, a rúzsa színe. Viszont, a vörös szegély mellett ott van a feltűnő, fehér megvillanó bőr. Amiben az elemzés már a spermát látja, és erősíti a szexualitás rejtett megjelenését. Hát, egy megvillanó lábból nekem nem jön át ez a kép. Kb. ilyen élmény volt a kötetet körbeölelő elemzések, ismertetők olvasása. Egyes gondolatok tetszettek benne és egyet tudtam érteni, másoktól keresztbe állt a szemem.

A cselekményben is találtam visszatérő elemeket – mint az öngyilkosság. Kettőben is a szerelemhez köti, amikor a pár a halálban találhat egymásra és békére. Mondjuk, a nyugati gondolkodásommal én rávágnám, hogy inkább szöknének meg együtt és kezdenének új életet, nem közös halált, de itt valamiféle tisztaság, nyugalom veszi körbe, ha a szerelmesek a halálban egyesülnek.
Többen vannak erős asszonyok, akik mártírként szenvednek, vagy éppen megélik a szexualitásukat és olyan szabad életet élnek, amilyet csak akarnak. A Kója-hegy szent embere egy ilyen asszonnyal találkozik össze – némi boszorkánysággal és horror elemmel színezve –, és nem elítéli vagy bántja, hanem vágyat keltett benne és visszavágyik hozzá.

Ha már feszegettem, két ponton van erősen horror elem benne. A műtő egy olyan műtét története, amelyben a beteg nem kér altatást, így a doktor az ébren levő, mindent érző asszonyt vágja fel. A Kója-hegyi szent ember meg félelmetes tájon, ijesztő állatok csapdájából jut az asszonyhoz, aki Kirké alakját idézte fel bennem. A szép varázslónő, aki vezekel is – az életét egy általa megnyomorított férfival tölti el, de ez nem akadályozza abban, hogy az ide tévedteket elcsábítsa, és egy idő után állattá változtassa.

Tömény történetek ezek, és nem a cselekmény miatt. Olyan színes, buja a nyelvezete, hogy az helyenként jobban le is kötött, mint maga a cselekmény. Gondban is lennék, ha az utolsó két történetet részleteiben el kellene mesélnem. Nem az maradt meg, hanem egy-egy kép, egy-egy erőteljes szín.

Bár leginkább az vonzott a kötethez, hogy Poe-ra is hatott a szerző, saját jogon is érdekes volt. Más, mint amit a kultúrkörünkben megszoktunk, de ettől izgalmas.