Fülszöveg: 

Borzongatóan félelmetes történetekkel kívánják szórakoztatni olvasóikat a Tinta-Klub, eme újszerű irodalmi társulás tagjai kötetükben. Vass Sándor, Honfy Ágnes Ilona, Kovács Péter, Szőts László, Szlobodnik Gábor, John Cure, Sidi Schwimmer és Michael Mansfield misztikus, fantasztikus, horrorisztikus történeteit a szerzők fekete-fehér portréja, rövid életrajza, korábban megjelent és előkészületben lévő műveinek jegyzéke vezeti be. „- Rendben… menjünk! – szóltam határozottan, nem foglalkozva lábaim remegésével. Le akartam küzdeni a félelmeimet, s tudtam, hogy erre csak egy mód van: az, ha rászánom magam erre a pokoljárásra…”

Szerintem: 

Tinta-Klub antológiája, és antológiák esetében az első

kérdésem, hogy mi a szervező elv. Itt is kezdjük ezzel.

De egyértelműen nem tudom rávágni. Ahány szerző, annyi érdeklődés és téma. Változnak a zsánerek, a misztikus lények – talán az a közös, hogy a természetfeletti felé kacsingatnak, és ijesztő elemek vannak a történetekben. Azért simán horror antológiának nem mondanám, hiszen némely történetben nincs meg az ijesztő elem, csak a másvilági.

Mai szemmel érdekes lehet úgy is, hogy fiatal, szinte pályakezdő szerzők alkották meg, jó 15 éve, és kinek mennyire sikerült azóta befutni. Akár azért is bele lehet nézni, hogy milyen novellákat írt anno John Cure, aki talán a legismertebb lett a szerzők közül.

A teljesség igénye nélkül kiemelnék egy-egy novellát, amelyek valami miatt jobban megragadtak.
Hematith egy szinte csali novellával indította a kötetet, amely egyetlen fordulatra votl kihegyezve. Keret nélkül kissé fura is, de a lényeg lejött. A törzs éhezik, a gyerekek halnak, és a férfiak eltemetik fiaikat.
Ehhez képest meglepetésként ért a folytatás, mert a következő novellák egy ciklust alkotnak. Egy kísértetkastély-ciklus tulajdonképpen. Látjuk a kezdeteket, miképpen lett átkozott a helyszín és kik kísértenek ott, látunk erre járó kalandorokat, és az eset lezárását is. Különálló történetek, de mégis összetartoznak. Ismerős elemekből építkezik: az emberáldozat, a ki nem alvó tolvajfáklya, de így együtt frissnek hat.
Különösebben nem gondolkoztatott el, de szórakoztató, kellően borongós képekkel.

Majd jött az Elsőszülöttek, ami viszont mozgatja az agyam. Mit kellene kiolvasni belőle? Bibliai alapokon nyugszik, de nem a hagyományos módon nyúl a bűnbeesés és Lucifer meséjéhez. Mi több, még csak rossznak sem mondanám Lucifert, sokkal inkább az áldozatot fedeztem fel benne. Amikor a lángpallossal megnyomorítják, az egészen kegyetlen. De nem is ez benne a lényeg, hanem a felismerés, amit majd a bukott angyal tesz Ádámot és Évát látva. Ahogy kimondja, hogy ő és Lilith eleve bukásra rendeltettek. És ott van az a darabka, amit nem bírok felfogni. Ádám Lucifer, Éva pedig Lilith kevésbé tökéletes másolata. De miért? Mi az egésznek az értelme, mi a Terv? Egy felsőbb szinten fogalmazza meg és teszi fel a kérdést, amire nincs válasz. Mi a létezés célja? Talán ütősebb is attól, hogy nem az ember, hanem az angyal indul majd a válasz nyomába.
Összeillenek a darabkák, és szinte szeretettel van megrajzolva Lilith és Lucifer alakja. A féltékeny nő és az összetörve eldobott, egykori első gyermek. Közben kifejezetten erős képek vannak – a már emlegetett pallos, vagy ebben a verzióban a kígyó és Éva jelenete.

A Sötét lángokban újfent történelmi környezetben játszódik, és egy újabb ismerős elem az alapja: a haldokló apáca meggyónja a bűneit, és a végén felteszi a kérdést, érdemel-e bocsánatot. Az első, kötetben levő kísértettörténettel vannak közös vonásai. Az áldozat motívuma,és ebben is megvan a megváltás kérdésköre. Ezt talán kalandosabbnak, jobban sikerültnek éreztem, mert rövidebb az időkerete. Egy nagy összecsapás, ahol mindenre fény derül, és nem húzódik évtizedekig a történet. Az itt levő nő harcosabb alkat, könnyebb vele együttérezni, mint Hematith hősnőjével, akinek nem volt menekvés.
De érdemes lenne a harcoló testvérek alakjába is elmélyedni. Az egyik a sötét, a másik a jó. Az egyik bosszút esküdött, a másik a törvény embere lett. De valóban ilyen könnyű lenne közöttük különbséget tenni? Mert a végére bizony kiderül, hogy a jobb istennek is áldozat kell a segítségért cserébe. A jó oldal is ölésre kényszerül, hogy harcolhasson. Akkor miért is ő a jó oldal?

Cure A vámpír anatómiájában kb. azt csinálja meg pár oldalban, amire Anne Rice egy egész regényt áldozott. Ahogy gyűlöli a saját létét és szenved, mégsem képes elengedni, és él tovább – ölve érte. A film végén volt az a jelenet, amikor Lestat hallgatja az újságíró által felvett interjút, és megjegyzi, hogy folyton ez az önsajnálat, már nem bírja hallgatni. Ezt az érzetet nagyon visszahozta nekem, és bírtam, ahogy kicsiben is átjött ugyanez. Cure kezdetben különben ezt a benyomást tette rám – egy klisé, vagy egy siker újragondolása amerikai környezetben. Nem véletlenül akkor kezdtem megszeretni a könyveit, amikor ezt elengedte, és magyar történeteket kezdett írni, amiket inkább sajátnak éreztem.
Az utolsó szálnak a sötét humorát bírtam, ahogy mindkét szereplő belelovalja magát a képzetébe, mi meg látjuk a valóságot. Humorosan tragikus, ami történik.
Az Eltemetve végében szintén érzem ezt a sötét humort, amit én viccesnek tartok. Jól keveredik a komikusság az elemi félelemmel, ami itt majd a főszereplő jussa lesz. És, ha már emlegetem az ismerős alapokat – Állattemető. Itt is visszajön az eltemetett holt, ha hősüknek nem is a feltámasztás volt a célja a temetéssel.

Bírtam benne, hogy ennyire sokféle történettel és zsánerrel dolgozik. Így nem egyformák a darabok, könnyebb egyik történetből átlépni a másikba. Vagy inkább úgy írom, nem mosódnak össze a különböző novellák.

A szerzők hangja is nagyon más – pl. Cure pörgeti a cselekményt, és szórakoztat. Honfy érzelmesebb, és valami általánosabb, emberi kérdésfeltevést is beépít, nem csak egy történetet mond el és rémiszt vele.
Szintén, a változatosság ebben az esetben is gyönyörködtet. Érezni, hogy egyedi hangok, saját mondanivalóval és stílussal.

Nem tetszettek egyformán a történetek, de így is kell lennie. Mivel mások, mindenki megtalálhatja benne, ami inkább az ízlése.

Idézet: 

Az biztos, hogy a hősök is elbuknak néha. Még a legnagyobbak (John Cure)