Fülszöveg: 

Egy régi, romos villa Olaszországban: ide érkezik Alice, egy fiatal lány Londonból. Bár a ház üres, mégsem lelketlen. Mert ott van Babette, a villa hajdani gondnoknője. Ők ketten hamar megtalálják a közös nyelvet: a mediterrán zamatok varázslatos világát. Az elkövetkező évek során, bármerre kanyarogjon is majd a két nő sorsa, barátságukat összeköti a főzés és az olasz konyha iránti szenvedély.

Szerintem: 

Olvastam már olyan Pellegrino-regényt, amit

szerettem. Elsőre azt hittem, ezzel a történettel se lesz bajom. Új életet kezdő fiatal hősnő, romantikus olasz villa, szép borítóban.

Erre, kaptam egy olyan sztorit és főszereplőt, hogy néha legszívesebben félbehagytam volna a könyvet. Kezdjük azzal, hogy Alice elemi szinten idegesített. Ő az a fajta karakter, akiket rühellek. Erőtlen, tehetetlen, sodródó, saját életét nehezítő. Rendszeres az életében, hogy akar és szeret valamit vagy valakit, aztán feladja és elmenekül. A félbehagyott egyetem – ok, azt értem, hogy a nemi erőszak miatt váltania kell, de miért kell mindent felrúgni? Át lehet menni más szakra, más egyetemre, más városba. A szakács karrierje, amit félbehagy, mert egyszerűbb a sztár séf kedveseként otthon kertészkedni. Merő lustaság. A szerelmi életére is ez a tehetetlenség a jellemző: rendszeresen marad a pasik mellett, akiket nem is szeret igazán, csak kényelmesek és megszokottak, ha úgy tetszik, unalmasak. Ahhoz meg nem is szólok semmit, hogy akibe beleszeret, mivel az helyette a barátnőjével kavar, felszedi a férfi bátyját. Ha nincs ló, jó a szamár is? Talán ez a legnagyobb bajom Alice-szal. Egyszer sem törekszik a lóra, neki mindig elég a szamár is, még ha boldogtalan is igazából.

Kettes gondom – bár a Villa Rosa van a címben, nem sokat vannak ott. Alice és a barátnője Angliában élnek, pár hónapot voltak ott egy nyáron. Arról is végig vártam valami poént, mi lesz a villával, mondjuk éttermet nyitnak-e benne, vagy Alice barátnője beköltözik és egyesíti a családot, vagy valami. Jelképe valaminek az a villa? Kétlem. Kihasználatlannak tűnik a cselekményben, mert ez Alice életének története, ami eljut egy viszonylagos happy endbe, de a villához aztán nem sok köze van az egésznek.

Hármas: nincs a könyvben varázs. Elvileg gasztroregény is, Alice egy pontig szenvedélyes szakács. Tanul Olaszországban is. Mégsem lett ízes-szagos könyv, egyszer nem kapott el a hangulat, hogy ennék egy pastát vagy pizzát, pedig én is szeretem az olasz konyhát. A villának van benne hangulata, de mivel az maximum külső helyszín, nem sokra mentem vele.

Negyedik: a legtöbb szereplő mélyen ellenszenves. Nem szerettem a döntéseiket, gyakran a nyüglődéseiket. Pl. a fiatalabb Ricci máig sérelmezi, hogy a bátyja nem vette át a családi éttermet, ő ragadt vidéken pizzát sütni. Nem egyszer elmondja, hogy már beletörődött, boldog így is, de ezzel az egésszel csak azt érzékelteti, hogy ez mekkora önáltatás. Dehogy boldog, hiszen morog évek óta miatta! Annyira tudja sajnálni az elveszett lehetőséget, de nem tesz semmit, hogy más élete legyen. De így kezeli a szerelmi életét is, még a gyerekét is így engedi el. Szenvedni azt nagyon tudnak ebben a könyvben, én meg azt nem díjazom.
Valami pozitív szenvedély? Az nincs benne.

Még a villa kertésze, az idős házaspár és elsősorban az asszony, akit leginkább lehetett szeretni. Ő kapja az átkötő fejezeteket, és ő szemléli, gondozza a villa világát. Az ő történetében is van tragédia és veszteség, de sokkal egészségesebb személyiség, mint a többiek. Ő az, aki többeket igyekszik a helyes irányba lökni, több-kevesebb sikerrel. Annyira más az ő világa és története, hogy el is üt Alice fejezeteitől, de ez adja a folytonosságot és a kapcsolatot a Villa Rosával.

Csajos könyv, érzelmekkel és második esélyekkel, újrakezdésekkel. Nem a cselekmény rohan benne, a szereplők haladnak lassan, és szenvelegnek annál többet. Pellegrino nem lenne rossz mesélő, de ez most íztelen-szagtalan lett. De simán lehet, hogy annyira ellenszenvesek voltak nekem a szereplők, hogy esélyt sem adtam a könyvnek, hogy valami hangulatot teremtsen köröttem.

Az üzenete is csajos: sosem késő egy második esély. Hogy mennyire fontos a család és a barátok. Még akkor is, ha simán benne van a történetben, hogy a terhes nő közli a gyereke apjával, hogy nem akarja a férfit az életükbe.

Ez most nem esett jól, többet vártam minden téren. Se a történet, se a szereplők, se az olasz ételek nem tudták megszerettetni velem.