Fülszöveg: 
Néha messzire kell utaznod, hogy megtaláld azt, ami ott van előtted
Hiro Arikawa Az utazó macska krónikája c. regénye több millió olvasó szívét melengette meg világszerte, ahogy nyomon követte Nanát, a talpraesett cicát, és Szatorút, a gazdáját a Japán-szerte tett utazásaikon, melyeknek az a célja, hogy új otthont keressenek a macskának, mielőtt végleg búcsút kellene venniük egymástól.
Most ugyanők térnek vissza két csodálatos történetben a hét vadonatúj macskás meséből álló válogatásban: az első Szatoru gyerekkori macskájáról, Hacsiról szól, a második Nana és Szatoru utazásáról a leendő gazdihoz, aki a regényben egyáltalán nem szerepelt.
Szerintem:
Ha magamba nézek, nem is tudom, mivel
lettem volna elégedett. Az előző kötet egy kerek, zárt regény volt, miért is kellene azt folytatni? De ez a 2. résznek mondott kötet jött, érdekelt is. Most meg azt kérdezem, minek kellett?
Már csak azért is, mert nem a történetet folytatja. Leginkább kiegészítő kötetnek nézném az utazó macska mellé. A közös pont az, hogy ebben is felbukkan Szatoru és Nana, meg a történetük egy-egy szereplője. Plusz, a gyász. Ahogy a korábbinak is része volt a halál és az elköszönés, ennek is az.
Talán nézzük először ezt. Most nem érzem mellette a pozitív hangot. Egyszerűen csak szomorú, ahogy emberek és állatok halnak, a környezetük meg gyászol. Semmi játékosság, de nincs olyan érzetem sem, hogy bár az élet végén elkerülhetetlenül ott a vég, azért az élet mégis szép. Az a szívmelengetés, amit korábban megkaptam a történettől, most hiányzott.
Kevesebb az ember – állat közti szoros kapcsolat is. Ki van fejezve, hogy fontosnak egymásnak, de valahogy mégis más. Kevesebb. Talán, mert történet sincs olyan mögötte. Kevés a cselekmény, sok a visszaemlékezés. Az ötlet, ami az előzőt eladta, itt már nincs meg.
Hetes történetében még van valami aranyos is, ha szomorú is, hogy a megárvuló kisfiú még a családi állatot is elveszti, mert az örökbefogadója nem tart állatot. Az, ahogy Hetes az új családjában a legkisebb fiúban tovább szereti a saját előző kis gazdáját, az nekem aranyos. Az olyan kis epizódok, mint amikor Hetes nem érti, hogy miért váltott a fiú küzdősportra az úszás után – miközben ez két másik gyerek – nekem eladták.
Jellemző különben, hogy most nem állatos a számomra legerősebb kép benne. Az maradt meg legjobban, amikor a tanára nekiesik Szatorunak, mert az kimondja, hogy a gyerekei előtt ne titkolja az anyjuk betegségét és haldoklását. És évekkel később megköszöni, mert mindenkinek kellett, hogy el tudjanak búcsúzni egymástól. Talán ez számomra a kötet üzenete is – nem tudunk mit tenni, minden meghal. Csak elköszönni tudunk, az a mienk.
A címet is ezzel magyaráznám. Nem A búcsúzó macska a kötetben a legerősebb rész, de ennek a címe kifejezi, ami az egész kötetre jellemző. Van benne macska, halál és elköszönés.
Elég szépen lett megírva is. Nincs túlírva, elég érzelmes, de azért nem szentimentalista szinten. Ami nem tetszett, hogy szerintem túlzottan meg lettek személyesítve a macskák. Gyakran nem is állatot juttattak eszembe, hanem kis emberkéket, akik emberként éreznek és gondolkoznak is. A mélypont az volt, amikor Nana magában azon mereng, hogy Szatoru nyugodt lehet miatta, neki jó lesz megint kóbor macskaként is. Az annyira emberi, ahogy valami rosszat pozitívabbnak hitetünk el magunkkal, hogy kibírjuk.
Elvárások nélkül lehet, jobban tetszett volna. Így csalódásként éltem meg, már csak azért sem, mert nem a történetet viszi tovább. Kiegészít csak, ahogy már fentebb írtam.
