Fülszöveg: 

Ki ​gondolná, hogy a helsinki Alkonypagyony Idősotthonban mindenféle bűncselekmények történnek: gyanús halálesetek, hamisítások, lopások, gyógyszerügyletek? Az otthon két 90 év fölötti lakója, Siiri és Irma biztosan nem.

A barátnők élete, ahogy a többi lakóé is, leginkább abból áll, hogy vörösborozással, villamosozással és az egyre gyakoribb temetésekkel próbálják agyonütni az időt. Az Alkonyligetben történt szokatlan dolgok felderítése azonban érdekesebbnek bizonyul számukra, mint a kártyaparti a Nagykövettel, Anna-Liisával és a Kalapos Hölggyel – nem is beszélve az örökös kézimunkázásról, tornázásról és tangóharmonika-estekről, amelyeken inkább csak a személyzet iránti szánalomból vesznek részt az otthon lakói.

Minna Lindgren kíméletlenül humoros trilógiájának első kötetében megismerhetjük a lélekben nagyon is fiatal, minden lében kanál Siirit és Irmát, akik korukat meghazudtoló energiával vetik bele magukat a gyanúsabbnál gyanúsabb ügyek felgöngyölítésébe. Irma néniék kedvenc időtöltése, a villamosozás révén szinte elénk tárul a finn főváros, miközben a csetlő-botló nagyikkal együtt sírunk és nevetünk – leginkább nevetünk! – elképesztő kalandjaikon.

Szerintem: 

Rögtön kezdem azzal, ha

egy regénynek a címében benne van a nyomozás, valami krimis vonalat vártam volna. Akadt is a cselekményben olyasmi, ami miatt lehetett volna nyomozni. Rejtélyesen meghal a szakács, manipulálhatják a gyógyszereket. De volt nyomozás? Nem éppen.

Akkor mi van benne? Nem egyszer felötlött bennem Osman nyugdíjas sorozata, csak éppen ezek az öreglányok negyed annyira nem aktívak, mint az angol cozy crimes hősök. Itt bizony nyolcvan feletti öreglányok vannak, akik kb. úgy vannak az élettel, hogy várják, mikor lesz már vége.
Három főszereplő van, de egyiktől rosszabbul vagyok, mint a másiktól. Ott van pl. az, amelyik kórházba kerül, a rokonok meg szinte azonnal ellepik a lakását, és már válogatják is, kinek mi kell onnan. Abban van valami mélyen tragikus, ahogy az olyasmik, amelyek az emlékeit őrzik és fontosak neki, mint a fényképei, mennek a szemétbe. Az a birka mód, ahogy mindent tűrnek és maximum annyira képesek, hogy panaszkodó levelet írnak vagy szóban mondják el a panaszaik, de nem történik semmi, szánalmas. Jó, öregek, de ha már regény, valami többet vártam volna.

Ez igaz a cselekményre is. Én nem találtam szórakoztatónak. Értem, egyes helyzetek mitől számíthatnak humorosnak akár, de bennem inkább az maradt meg, hogy öregnek lenni simán csak rossz és a halál a megváltás.
Az olyasmit, hogy a nem régen beköltözött nyugdíjas páros délutáni hangos szeretkezései meg mindenkit zavarnak, inkább hagyjuk. Ezen is inkább bosszankodom, mint mosolygok.

Hiányzott nekem valami cselekményív, amire fel van húzva ez az egész. Az idő megy előre lineárisan, közben ez-az történik az otthonban, a nénik a maguk módján esetleg nyomozgatnak – pl. próbálnak megtalálni és megfigyelni egy házat, de nincs egy történet, egy konfliktus, ami az egészet átfogná.
Ehhez kapcsolódóan jó – rossz szereplők sincsenek, hiszen nem tudok olyan konfliktust mondani, ami megosztaná a szereplőket. Ha csak azt nem, hogy a rendszer totálisan arra épük, hogy az utolsó bőrt is lehúzza az öregekről. Mindent kiszámláznak nekik, pl. ha az otthonhoz taxit hívnak nekik, vagy WC-re kimenetkor segítik lehúzni a nadrágot. Külön, kiszámlázott díja van a nadrág fel- és lesegítésének. Ezért sokan inkább pelenkát hordanak, mert az olcsóbb. Ez már annyira abszurdnak tűnt nekem, hogy nem tudtam mit kezdeni vele. Ha meg tényleg itt tartanak az idősotthonok, az meg gyalázat. Drágák, nehéz bekerülni, és akkor még ilyen nyerészkedés is megy pluszban?

Stílusra nem ragadt meg. Semmilyen.

Vagyis, ez most nagyon nem esett jól, semmilyen tekintetben. Trilógia, de kétlem, hogy engem érdekelne, mit haldokolnak és szerencsétlenkednek még ebben a sorozatban.